Néhány száz méter után egy hosszabbalagúton hajtottunk át, faláról csepegő, néhol zuhogó, vízfolyások alatt és között. Az alagút túlsó végén egy útszéli tábla jelölte, hogy átléptük az ország egyik legszebb természetvédelmi területének, a Taroko Nemzeti Parknak a határát. Ettől a ponttól balra az út irdatlan meredek hegyoldalon kanyarog lefelé, de itt kezdődik a 14-es főút, amely jobbra, az alagút feletti gerincet megkerülve, több száz kanyarulatú szerpentinen visz Pulin keresztül Changhuaba, a nyugati partközeli nagyvárosba, illetve csatlakozik az ország nyugati partján végigfutó, 320km-hoszú 1-es autópályájára, amit mindenki csak „free way”-nek ismer. Az  autópályát a térképen egy ötszirmú virágszimbólummal, közepén egy 1-essel jelölik. Mi a 8-ason haladtunk egyre mélyebbre a 19 km. hosszú, és a sok vízesésétől még hangulatosabb szurdokba, Taroko-völgybe. Ezt a völgyet tartják Ázsia Hét Csodája egyikének. Az alagút közel 3000 méter magasan töri át a hegyet, melytől mi a légvonalban 19km-re lévő Hsi-Pao-ba igyekeztünk. Ez, szerpentinen több mint ötven km., szintkülönbsége 2400 méter. A sok száz tűkanyarral, félig fedett, betontámfalakkal megerősített aluljárókkal, hajmeresztő viaduktokkal tarkított út egysávos, mint a legtöbb hegyi út ebben az országban. Minden kanyarban domború tükrökből láthattuk, hogy közelít-e felénk valaki második, esetleg harmadik fokozatban a kanyaron túlról. Az utat a hegy felőli oldalán mély, betonozott árok védi a vízátfolyásoktól, míg a völgy felől a festett útszegélykövek a lesodródástól. Ha két, egymással szemben közlekedő jármű nem fér el egymás mellett a keskeny úton, akkor valamelyik – rendszerint a felfelé menő - tolatni kényszerül a legközelebbi kiszélesedésig, ami általában nincs messzebb 50-100 méternél.