Amint kiléptünk az Ammani Statisztikai Hivatal ajtaján, apró, sűrű eső kezdődött. Nóra nyomban telefonált a Magyar Nagykövetségre, hogy végeztünk, küldhetik az autót, ha már voltak oly kedvesek, és megigérték. A Nagykövet úr negyven percet mondott, mire az autó a város másik feléről megérkezik, így aztán volt időnk összegezni a történteket és megbeszélni a délutáni tárgyalás szempontjait.

Gyermekem, Nóra, Amman településfejlesztéséből akarja írni doktori disszertációját, amihez az anyagot elsősorban a helyszínen, a jordán fővárosban lehet megszerezni tengernyi utánjárás és még több telefonbeszélgetés árán. Időközben a Nagykövet úr közbenjárásával egy fontos, egyetemi kapcsolat is keletkezett, amihez egy előzetes, személyes beszélgetéssel szerzett tudnivalóval juthatunk. Egyébként sem árt - ha már így alakultak a dolgok -, hogy a kirendeltségen megismerik személyesen doktorandusz gyermekem. Sok komplikáció adódhat még a jordán kapcsolattartásban, amikor jól jön egy nagyköveti segítség, vagy legalább egy kis súgás.

A követségi autó megérkezett, a már nem fiatal, majdnem kellemetlen arcú, ám kellemes hangú, megnyerő modorú, arab sofőrrel. A kifogástalan öltözékű úr épp tőlünk kérdezte, hogy hol találja a két magyart. Igaz; nem volt nehéz dolga két fehér embert kiválasztani ott, ahol rajtunk kívül csupán egyetlen kreol volt a háromfős tömegben. A visszaút sem tartott rövidebb ideig abban az európai ember számára bizony nagyon is szokatlan mentalitású közlekedésben, ahol nincs jobbkéz-szabály, sem záróvonal, de még stopvonal és index sem. Ellenben van kürt meg kürt és kétkezi mutogatás, néha internacionális jelek is. Mindezek ellenére el kell ismernem, hogy mégis működik a dolog, mert négyheti ottlétünk alatt egyetlen koccanást sem láttam, pedig egyre ádázabbul figyeltem.

A hivatalos dolgaink végeztével a Nagykövet úr meghívott minket - március lévén -, a közelgő „Március 15”-iki ünnepélyre, amit ők 13-án tartanak. Az igazán családias ünnepélyen részt is vettünk, amit az ott élő magyarok szerveztek maguknak, ugyanis egy kis magyar kolónia él abban az országban. Legtöbbjük vegyes házasság révén került ki, de vannak üzletemberek, meg egyetemisták is. Megismerkedhettünk hajdan magyar egyetemeken tanult orvosok és két mérnök családjával, akik magyar feleséggel tértek vissza hazájukba. Mindannyian aranyos, barátságos emberek. Volt szerencsém találkozni az iraki rendőrség kiképzésére, Jordániába akkreditált magyar belügyi csoport parancsnokával és két másik magas rangú tisztjével. A kitüntetésektől terhes díszegyenruhájukat meghazudtolón, igazán nyájas, kellemesen barátságos, társasági emberek.

Nagyon zavart, de egyben felemelő is volt az a kontraszt, amit akkor láttunk. Egy hazai összejövetelen, ahol megannyi magyar ember gyűlik össze, sok komoly, helyesebben komor arccal találja magát szemben a vendég. Ellenben ott a követségen mindenki kedves, mosolyogva fogadta

az idegenek jöttét. Azonnal beszédbe elegyedtek, kérdeztek, meséltek, segítséget és meghívásokat ajánlottak. Pedig ők ott is magyarok! Ki merem jelenteni, hogy sokkal jobban, mint mi itthon.

A történethez tartozik, vagyis minden úgy kezdődött, hogy évekkel ezelőtt összebarátkoztunk egy aqabai úrral, Harunnal, akivel az évek során egyre mélyebb barátság szövődött. Családjával is rendszeresen találkozunk az ismétlődő Vörös-tengeri nyaralásaink során. Az igazán vendégszerető emberek elhalmoztak minket minden földi jóval, amiért is egyre nagyobb gondot okozott, hogy miként tudnánk viszonozni azt az egyoldalú jótékonykodás. Ráadásul, találkozásunk első órájában Harun egyik fia, Mohammed, megkérte leányom kezét, ami ugyan nem volt meglepő, hisz a leány csinos is, okos is, felső szinten, választékosan és mosolyogva, könnyedén beszél angolul. A fiatalember pedig korban épp hozzávaló, remek állással, jó exisztenciával bíró srác, ráadásul megnyerő külsővel és modorral. Feleséget szerezni, vagyis venni – mert ott valóban venni kell -, nagy kihívás és horribilis pénzösszeg egy házasodni akaró férfinek. Minden kapcsolat felett ott lebeg a tény, hogy a házassággal nem csak az aráját veszi magához, hanem azonnal fuzionál annak teljes családjával. Egy átlagos jordán családban, ahol legalább nyolc, esetleg tíz-tizenkét, vagy még több gyermek is van, mind sógorként lépnek a színtérre. Az emberi közösség pedig olyan – a nagy számok törvénye alapján -, hogy annyi gyerek között mindig akad néhány, aki nem kívánatos az esetleges negatívumai miatt, és akiket szívesen kihagyna az újdonsült férj a befogadottak sorából. Ezért vonzóbb egy jordán férfi számára egy idegen országbeli feleség, akivel nem áll fenn ez a kényszer-szimbiózis.

Aztán, mielőtt komolyra fordulhatott volna a helyzet, a következő órában már megbeszéltük az ügy értelmetlenségét, így maradt az igazán szép, emberi mértékkel mért mély barátság a két család és a két gyermek közt is. Ennek táplálására már az elmúlt évben meghívtuk a családfőt otthonunkba. Ő kissé vonakodott, előbb inkább Mohammed fiát küldené. A fiú lényegesen felvilágosultabb a vele egyívásúaknál, hisz hivatali státusza, a Jordán-Japán vegyes Exportvállalat személyügyi főnöki pozíciója ezt megköveteli. Kitörő örömmel vette egy magyarországi utazás lehetőségét.

A meghívásnak van egy hivatalos oldala is, ami koránt sem oly egyszerű. Igazoltatnom kell a lehetőségeim minden formáját – anyagi forrásaimat egy hivatalos banki igazolással, számlaszámmal és annak teljes tartalmával (bevallom, ez istentelenül sérti az egyéniségi jogaimat), lakástulajdoni lehetőségemet a földhivatal igazolta. De bizonyíttatnom kellett rátermettségem, hogy alkalmas vagyok a vendéget fogadni, ellátni, minden eshetőségben gondoskodni róla, de még erkölcsileg, vagyis idegenrendészetileg is vállalom.  Ez a hivatalos verzió az Idegenrendészeti Hivatal engedélyével zárul, maximum harminc nap alatt. Az így kapott meghívólevéllel kell Mohammednek az ammani követségünkre menni egy vízumkérelemmel, amit aztán továbbítanak Magyar Külügyminisz-tériumba. Ott ítélik meg vagy utasítják el a kérelmet, szintén, maximum harminc nap alatt. 

Az év első négy hónapja elég sok teherrel járt, különösen nejemnek, Nóra anyjának, ezért, pihenés gyanánt, május elején befizettünk egy akciós, egyhetes aqabai üdülésre, hogy a Vörös-tenger és a csodás sivatag nyújtotta örömök mellett ismét barátainkkal lehessünk. A meghívó levelet személyesen vittük Magyarországról, mert sok időt nyertünk a hivatalos út lerövidítése miatt. Mondanom sem kell, hogy gondtalan nyaralásban volt részünk, mint valahányszor. A nappalokat a tengerparton múlattuk, hol fürdőzéssel, hol meg víz alatti világ újra és még újbóli felfedezésével. Élveztük a Vörös-tenger korallkertjeit, bohóchalait, rossz arcú barrakudáit. Esténként a társasági élet örömeivel köszöntött ránk az éjfél. Ezeken az estéken egyre többet beszéltünk a közelgő magyarországi találkozásról, terveztük a legcélszerűbb és legnagyszerűbb programokat. Ettől aztán Moha - mert csak így szólítottuk magyarosan -, egyre türelmetlenebb, egyre izgatottabb volt.

Egy csütörtök délután, amikor korábban végzett a munkájával, hisz nekik a hét egyébként is csütörtökkel zárul – péntek-szombat az ünnep -, felajánlotta, hogy kivisz minket a csodálatosan vörös sivatagba, Wadi Rum-ba, ahol már számos alkalommal élveztük a naplementét és napkeltét, és ahol igazi beduin zene mellett valódi beduin vacsorához volt szerencsénk, hamisítatlan beduin sátrakban. Nekünk sem kellett kétszer mondani! Gyors ruha, cipőváltás után Moha BMW-je már száguldott is velünk észak felé, újra látni a csodálatos vörös homoktengert, meg a vörös sziklákat, kőhidakat. Tudtuk, hogy Moha másnap hajnalban utazik északra, és velünk már nem találkozhat, mert este mi is repülünk Budapestre; átadtuk a magyar meghívólevelet és egy-egy Talpalatnyi Himalája könyvet, amit már korábban ígértem a Nagykövet úrnak és helyettesének, Nórának tett szívességeikért. Igaz, ők a futárszolgálat postájával várják az ajándékot, de gondoltam úgy hatásosabb, ha Moha viszi magával a vízumkérelem beadásakor. Nem árthat egy kis célzatosság. Meg különben is; egy cél érdekében legyen minden egy helyen!

A sivatagban több kemping is foglalkozik idegenek fogadásával, szórakoztatásával, de Moha barátjának „beduin tábora” a legnagyobb és legszervezettebb. Amint megérkeztünk, Nóra azonnal tárgyalásba kezdett a tulajdonossal, és segítségét kérte. Valahányszor Mohával megyünk valahová, ahol fizetni kell, Moha nem engedi, hogy mi fizessünk. Mindenkit ismer és elég egyetlen kézmozdulat, vagy akár egy fejmozdítás, máris hátrányos helyzetben vagyunk a számlarendezés terén. A tulajdonossal való beszélgetésnek az lett a végeredménye, hogy végre egyszer nem Moha fizet. Igaz, mi sem! A tábor vendégei vagyunk vacsorára, italra.

Aztán bejártuk a környéket, épp naplemente készülődött, amikor különösen szép a sivatag. Moha felszaladt egy friss homokbuckára, aminek oldalán még nem voltak lábnyomok. Aztán nejem is utolért minket, és nyomban megtette nap felfedezését, hogy nagy lábnyomok sora vezet a napsütötte gerincre. Nem is hagyta szó nélkül.

-         Nézzétek, egy friss tevenyom!  - mire én:

-         Igen, látom! Annak a tevének a nyoma, amelyik egy órája még Moha BMW-jét vezette.

-         A könnyei potyogtak a nevetéstől!

Bármennyire is kívánatosak és gusztusosak azok a vörös homokhegyek, a benne való mászkálásba nagyon is bele lehet fáradni, és ettől mi sem voltunk kivételek. Fotók és videó snittek után visszatértünk a táborba. Lassan gyülekezett az esti vendégsereg, egy-egy autó vagy busz érkezett az újabb és újabb vendégekkel. A személyzet készítette a kellékeket az esti programhoz. Terítettek, szőnyegeket fektettek, hangosító berendezést szereltek, tűzifát raktak kupacba az esti máglyákhoz. A nagy forgatagban nem is figyeltünk a részletekre, csak megadóan üldögéltünk a történések közepén.

Nórával való beszélgetésünkben már napok óta egy közös olvasmányunk egyik fő mottója, hogy soha nincsenek véletlenek. Ami annak tűnik, az valahol megszervezettnek látszik, még ha nehezen fogadjuk is el. Ezt többször észevettük és bőven beszéltünk is róla, vissza-visszatérő vitáinkban.

A következő pillanatban összenéztünk és földbegyökerezett lábbal álltunk szótlanul. A frissen érkezett vendégek között egy magas, sötétvörös pulóveres úrra szegeztük tekintetünket, aztán ismét egymásra. A csendet megtörve szólaltunk meg egyszerre:

- Látod, amit én? …mondtuk egyszerre!

- A piros pulóveres, magas, szemüveges, napbarnított arcú fehér ember, a jordániai magyar nagykövet, Dobókay Gábor úr, mellette felesége és egy másik, valószínűleg magyar házaspár, mert magyarul beszélgettek. Amint meglátott minket, nyomban odajött és meglepetését alig leplezve, igen melegen üdvözölte kis családunkat. Bemutattam nejemnek és Mohát a Nagykövet úrnak, jelezvén, hogy ő a várományos utas, akit szóban már említettem a márciusi ünnepség estéjén. Még azokban a percekben átadtuk a könyveket is és csupa jóérzésekkel ültünk vacsorához. Hát ez a váratlan találkozás sem volt véletlen!

Vacsora után azonnal megköszöntük a vendéglátást, elköszöntünk nagykövetünktől is, és a sötétben, félórányi, sivatagi poroszkálás után már autópályán száguldottunk Aqaba felé. Az aqabai vámhatárnál ellenőrzés volt, minden autóst megnéznek, igazoltatnak. Néhány percnyi várakozás után, amint elfogytak előlünk az autók, a rendőr Moha kocsijához lépett és az igazolványát kérte.

Moha törvénytisztelő állampolgár, szolgai módon átadta az igazolványát. Mindössze három másodperc múlva a rendőr hírtelen hátra lépett és visszaadta a dokumentumot. Elnézést kért, hogy nem ismerte meg azonnal. Nem tudta, hogy egy Dmour-hoz van szerencséje. Ugyanis ez Mohammed családneve, és a Dmourok nagy becsben állnak abban az országban.