A kupéban egyedül utaztam, olvasgattam, szundikáltam, ahogyan ez már lenni szokott a hetenkénti pesti utazgatásaim során. A táj már télies, érdekességet már nem tud mutatni. Az utazó közönség se mindig. Néha jó a „társaság”, csendben szenvednek, néha meg - kivált utazgató diáklányok csevegnek mobiljaikon épületes semmiségeket, hangosan vihogva, pletyizve -, idegesítik a csendet vágyó útitársakat. Számtalanszor elgondoltam, hogy mit szólna egy ilyen kis vihogó senki, ha az első óra után kikapnám a kezéből a kicsiny, ártatlan készülékét, és kihajítanám az ablakon? Abszurd gondolat, belátom, de egyszer meg kéne tennem, amikor akár három ilyen kis semmitmondó, hangos visongó is tesz a közönségre, és gátlástalanul szófosi stílusukban egymást túllicitálják. Néha meg egyik-másik telefonáló oly hangosan beszél, hogy a hívott fél telefon nélkül is meghallaná. Az ilyennek felesleges mobilt tartania. Hol a morál, a mobil telefonálás legalapvetőbb íratlan szabálya, hogy nem tartozik másra, amit beszélek. Aztán kénytelen vagyok megbékélni, ha nem akarok másik kupét választani, ahol épp így járhatok. Biztosan bennem van a hiba! De azokban a percekben örültem a magánynak! Jó volt az a nyugalom, amikor a csendes kerékzakatolást semmi se zavarta.

Aztán csikorogva nyílt az ajtó, és félig belépett egy férfi. Napbarnított homloka egészséges, arca pirospozsgás, fején elnyűtt, zsíros kalappal. Kicsiny, foltozott könyökű zakója gombnélküli, amit a derekán egy világoskék villanyvezetékkel fogott körbe. Kezében egy kimustrált, koszos festékes vödör, benne üres, két literes ásványvizes palackokkal.

- Bejöhetek? … kérdezte. De választ se várva belépett, és az ajtó melletti ülésen helyet foglalt. Abban a pillanatba megcsapta az orrom valami elmondhatatlan szag. De nagyon tömény, szinte könnyfakasztó. Maga mellé tett egy reklámszatyrot, a vödröt a lába elé, és szertartásosan, mereven ült, előreszegezett tekintettel.

         Amint a vonat elindult, abban a pillanatban felém fordult, és annyit kérdezett, hogy nem zavar-e engem, ha eszik néhány falatot? Hát mit mondhattam mást, mint hogy „természetesen”, és még megtoldottam egy jó „étvágyat”-tal.

Erre matatott a szatyrában, hosszan, komótosan, majd pár perc után odapillantottam. Az ülésen egy öklömnyi, meghámozott vöröshagymát láttam, mellette öt-hat fokhagymagerezdet, meg egyetlen almát, de még akkor is a szatyrában kutatott. Kis- vártatva kivett egy arasznyi, fehér műanyagba töltött párizsi-szerű felvágottat, és egy serclit. Előkerült egy konyhakés is, és ezzel kezdetét vette a falatozás. Negyven perc volt még Szegedig, de addig folyvást csipegetett hol ebből, hol abból. Épp elfogyott minden, mire beértünk a Nagyállomásra.

A villamos megállóban a várakozók között állt mellettem egy úr, lehet harmincöt, elegáns aktatáskával, kopaszodó fejét sapka se fedte. Nyílt tekintetét, jóságos arcához jól illő, keretnélküli szemüveg tette még kulturáltabbá. Fekete félkabátja, rendezett öltözéke kifogástalan, szinte tekintélyt parancsoló.

Amint a villamos beállt, a közönség felszállt. Én már megfeledkezve minden addigi külső hatásról, igyekeztem jó helyen találni megfelelő állóhelyet, mivel villamoson soha nem ülök le.

Nem volt tömeg, talán épp annyi hely lehetett, ahány utas. A jól öltözött úr egy üléssel előrébb leült, táskáját az ölébe tette, rajta tartotta két kezét. És akkor láttam meg, hogy a kupéból ismerős fokhagymaevő meg épp előtte foglalt helyet. Kis, koszos vödrét félig az ülés alá tuszkolta, ő maga oldalt ült, háttal az ablaknak, lábait is oldalra rakta vödör elé, és érdeklődve mosolygott mindenkire.

       A mögötte ülő elegáns úr kissé feszengett, látszott a viselkedésén, hogy ez most egy nem kívánt helyzet a mosdatlan útitárstól, annak penetráns illatától, de viselkedett, és merőn nézte az ablakot, a kint jövő-menő autók egymást kerülgetését.  Aztán minden előzetes nélkül megszólalt az öreg, a fekete kabátos, szemüveges úr felé fordítva tekintetét.

         - Szép ruhája van!  Szép fekete! És arcán igazán barátságos mosoly futott át.

       - Köszönöm! … szólt amaz! És elejét véve minden további társalgásnak, erősen nézett valamit az utca forgatagát figyelve.

       - Nem sokára nekem is lesz!  … így az öreg. És valami reakciót várt a feketeruhástól. Az kénytelenségében csak nyugtázta:

         - Igen?  Örülök neki. De a következő pillanatban látszólag már újra az utcán voltak a gondolatai.

         - Nyolcvanegy éves vagyok! … így az öreg, továbbra is hosszú szüneteket hagyva a mondatai között. Biztosan nem húzom már sokáig. Eltemetnek! Tudja, még egészséges vagyok, semmi bajom, hála Istennek, jó étvágyam is van… de mondja csak! Nem érződik rajtam nagyon a fokhagyma szaga? Ettem a vonaton pár gerezdet. Szeretem, meg azt mondják egészséges is. Maga is így tudja? Maga biztosan tanult ember, és ezt is megtanulta!

          Majd folytatta anélkül, hogy a másik bármit is reagálhatott volna.

       - Nincs senkim! Se gyerekem, se feleségem. Rég elmentek. Engem meg itt hagytak megöregedni, és ez nekem nagyon nehezemre esik.

         - Mi történt a családdal?...kérdezte, nem tudva már szó nélkül hagyni az öreg közvetlenségét.

         - Betegség vitte el őket. Huszonegy éve volt a nyáron.

        - De nagyon szép az inge is! ..csapongott tovább az öreg! Nekem is lesz nem sokára. Az öregeket eltemetik! Ez a sorsunk.

       - Tudja, naponta jövök Szegedre. Az Anna kútról hordok vizet minden délután, ezzel a vonattal jövök. Évek óta. Tudja, ez gyógyvíz. Kapom a megbízásokat, én meg csak utazgatok. Ráérek, úgy sincs elfoglaltságom öregségemre. Jól érzem magam az emberek között. Most is tíz litert kell vinnem a főorvos úrnak. Tudja, a szomszédomnak. Jól megfizeti! Jó ember. De másoknak is gyakran viszek abból a vízből.

      - A szemüvege is szép! Biztosan drága darab. Nekem nincs pénzem ilyesmire. Én a TESCO-ban vettem egyet, háromszázért. Jó az nekem. Nem olvasok, alig tévézek. Nem való az már nekem.

Aztán válaszok helyett a feketeruhás úr egyet bólintott, a Somogyi utcánál felállt az ülésről, kereste a leszálláshoz közelebbi ajtót. Akkor láttam valójában, papi viseletben, fekete inge gallérján a kis fehér, papi szimbólumát. Az öreg csak nézett utána. Amint megállt a villamos, félszegen, félhangosan, szinte már csak magának mondta, hogy:

         - Minden jót! … majd kis szünet után, de már egészen halkan hozzátette:  „szépruhás”! … aztán a pap helyére ülő fiatal hölgy felé fordult.

         - Nagyon érződik a fokhagyma szaga? Ettem a vonaton fokhagymát….