A filmgyár 1987-ben pályázatot hirdetett „Küldjön egy történetet” címmel. A művészeti zsűri a három írásomat külön díjjal jutalmazta. Ez a három történet egyike.

A tavasz abban az évben nagyon nehezen akart megérkezni. Az utcán mindenfelé hókupacok meredeztek, az olvadásnak pedig hírét sem hallottuk. Esténként, hazafelé menet rendszeresen betértünk a Puskin utcai cukrászdába, ahol két krémes és egy pohár kimért pezsgő mellett melengettük az utcán átfagyott kezünket, lábunkat. Melegedtünk, jó mimikával, gesztikulálással vegyítve beszélgettünk, társalogtunk. Nem volt erősségem az orosz tanulás az iskolában, de elég sokszor voltam a nagy Unióban, meg hát a pék is lisztes lesz alapon csak-csak ragadt rám annyi, amennyire szűkségem volt ahhoz, hogy ellássam magam és a napi munkám abban az országban. Egy nemzetközi kiállítás magyar standjának előkészítésén dolgoztam. Különböző elektromos készülékeket kellett telepítenem, amihez kaptam segítőket, akik inkább csak feltartottak, mert a dolgok sűrűjében mindig kérdezősködtek. Mindent tudni akartak, ezért sokat beszéltettek, a kezünk meg nem járt. Ennek ellenére jól haladtam a teendőimmel.

Egyik délután Oleg, a csoportom egyetlen mérnöke megkérdezte, hogy mit csinálok az elkövetkező háromnapos ünnep alatt, egyedül. Nem volt még programom, de soha nem is okozott gondot a szabadidőm eltöltése.

      Meglehetősen változatosan éltem mindig, ha hosszabb időre is kellett berendezkednem egy-egy kiküldetés alkalmával. Rövid magyarázkodás után Oleg ünnepélyesen meghívott vidékre, a szüleihez. A szabályokat nem szerettem megszegni, ha az Unióban voltam, mert hamar az orromra koppintanak, amit magam is megtapasztaltam korábban. Nem szabad elhagynom Moszkvát, ha nincs erre külön engedélyem. Az pedig nem volt, beszerzéséhez tengernyi papír és sok idő kellett. Ezt tudattam is Oleggel. Erre csak legyintett és megnyugtatott, hogy nem olyan nagy ügy ez az egész. Ő elintézi a repülőjegyeket, én csak csendben menjek mellette. Mondhatom, jól megnyugtatott. Olyan ideges lettem, hogy alig tudtam aludni.

Az utazás rendben ment, félelmem alábbhagyott. A repülőtérről gyalog mentünk egy buszpályaudvarra, ahonnan egy véget alig érő zötykölődéssel, vagy hét órai buszozás után megérkeztünk abba a kis faluba, ahol a falu apraja nagyja a főtéren, a megállóban toporgott. Még alig világosodott, úgy hajnali kilenc lehetett, amikor a busz megállt a tömeg mellett. Gondoltam, mindenkit vár valakije, ahogy ez a világon mindenhol így van.

Valóban vártak. Engem! Oleg hazatelefonált még előző nap, bejelentette szüleinek, hogy a vendége vagyok. Egy magyar fiú, aki együtt dolgozik vele. A szülők nagy izgalmukban a szomszédoknak, azok meg a többi szomszédnak és így tovább mondták, végül az egészfalu megtudta. Nagy eseménynek számított jövetelem, mert mint később megtudtam, háború óta nem járt idegen, vagyis külföldi abban a kányapottyantott kis faluban.

A család nagy ovációval és láthatóan nagy szeretettel fogadott. Amint túljutottunk a hevenyészett bemutatkozáson, elindultunk a házuk felé. A csípős hidegben a papa ment elöl Oleggel, másik oldalán a talán tízéves öccsével. Engem a kedves mama és a család egyetlen nagylánya karon ragadtak, úgy botorkáltunk a kísérő sokaság előtt. Alig beszéltünk. Én szívesen hallgattam, fárasztó volt az utazás, ők meg alig látszottak ki nagy szőrmerengetegből. Azt hiszem, hogy a szemükön kívül semmit sem láthattam a két kísérőmből.

A takaros kis házikó bejáratánál megkaptam egyetlen kézitáskámat, amit nem tudom ki cipelt addig. Bementünk. Amint kihámoztuk magunkat téli holminkból, kezdetét vette a valódi bemutatkozás.

A papa igazi északi típus. Nordoid koponyájával és nyugodt, kék, ám mégis szigorú szemeivel minden pillanatban a család tekintélye. A falu iskolájának igazgatója, tizennégy tanulójával jól érzi magát. A mama, merő ellentéte. A kis település egyszemélyes patikájában dolgozik. Alacsony termete, mindig mosolygó tekintete, talán egy picikét hamiskásnak tűnő, igazi eszkimóid metszésű arcélével nagy szeretetnek örvend falujában. Az öccs csendesen félrehúzódó, szavát alig hallató anyjafia, olyanok mint két tojás. A nagylány egy külön tanulmány. Alig magasabb termet a mamánál, de minden másban az apjára hasonlít. Talán mosolygósabb, szépmetszésű kék szeme olyan, mint valami igazi, művészi fantázia, ami túlságosan is tökéletesre sikerült. A kék szemű hölgyek soha nem tudtak lehengerelni, csak mert kék szemük volt, de az övét sokszor megbámultam, vagy talán inkább megcsodáltam. Az egyéb adottságait sem lehetett figyelmen kívül hagyni, már amitől egy tizennyolc éves lányt enyhén szólva, elragadónak kell elismerni, akár bevallom magamnak, akár nem. Hosszú szőke haja oly sok volt, hogy szinte alig fért a fejére. BB-re emlékeztető idomait nagyon pompásan elrendezte a teremtő, ami összhangban darázs derekával, lélegzetelállító látványt engedett egy huszonnyolc éves magyarnak.

A reggelink egyszerű és kiadós volt a maga különlegességével, ugyanis ma sem tudom, hogy mit ettem. Húsokból, speciális fűszerekkel ízesített valamit, aminek a nevét is megmondták, elkészítésének módját is elmagyarázták, de a lényeget nem tudtam meg, vagyis nem értettem mindent. Annyit tudok az egészből, hogy finom volt.

Elköltöttük reggelinket, udvariaskodás, séta az udvaron, az utcán, ahol már csak a három gyerek volt a társaságom, mert a mama ebédfőzéshez, a papa a téli porta napi teendőihez látott. Kis csavargás, nevetgélés, hógolyózás után a lakásban folytattuk vidám társalgást. Elmeséltették velem életem rövid történetét. Attól a perctől kezdve megváltozott, talán némileg komorabb lett a hangulat, mikor kiderült, hogy nem csak az ő uniójukban jártam, hanem még hét európai országot, köztük Németországot és Svédországot is felfedeztem. Ezek kapitalista országok voltak az ő szemükben, és azt hiszem, inkább csak félhettek valamitől, mint megvetettek érte. Nem egészen értettem, de mit tehettem. Ők akarták, hogy elmondjam. Szerencsére ez a hangulati mélypont nem tartott sokáig, megint nevetgélés és kellemes lustálkodás vett erőt rajtunk, amit a mama hívószava szakított meg.

Észre sem vettük, máris ebédidő volt hát asztalhoz ültünk. A papa mozdulatlanul összekulcsolt kezével könyökölt az asztalra. Senki sem beszélt, csak engem fürkésztek lopva, és mintha zavarukat véltem volna felfedezni néhány pillanatra. Érdekes volt, mint annyi más. Ebéd közben Oleg azt mondta apjáról, hogy ilyenkor egy kicsit gondolkozik. Szerintem egyszerűen csak imádkozott, amit a család általában csupán respektál, de nem követ.

Az ebéd biztosan ünnepi volt, amit sajnos nem igazán láttam így. Mindent megkóstoltam, de valójában inkább egy tál magyaros ételt ettem volna. Mondjuk egy igazi, ünnepi paprikás krumplit. De azért megadással viseltettem sorsom iránt és hálás vendéget mímelve végig szenvedtem mindazt, amit végül is tiszteletemre teremtettek az asztalra.

 Asztalbontás után tea! Alkohol is volt, valamiféle tömény, amit nem vodkának neveztek, hanem bahanak, de ezt csak az egyetlen jelenlevő gyógyszerész fogyasztotta, emberes mennyiségben. Mindenféléről beszélgettünk, akkor ismét visszatértek fogadtatásom nagyszerűségének valódi okára, vagyis, hogy negyvennégy óta, a német hadsereg után nem tette idegen a lábát a faluba.

Belegondoltam abba az abszurd helyzetbe magam, mint amilyeneket piti kis olasz filmekben láttam, hogy a helyi tűzoltózenekar prezentál pompás indulókat a jövevény tiszteletére. Nem tudom, mitől menekültem meg azzal, hogy ez nem jutott eszükbe. De minden tréfát félretéve, látszott mindenkin, hogy örömük őszinte és amit hálátlanság lenne nem úgy értékelni, ahogy van.

Szó szót követett, mikor Oleg váratlanul beszólt a szobába, hogy készen van, mehetünk. Azt sem vettem észre, amikor kiment, így nagyobb volt a meglepetés. Hát akkor menjünk, ha kész, de fogalmam sem volt, hogy miről is van szó. Lelkesen felpattantak. Én is. Mentünk! Kabátot, meg sapkát vett mindenki, én is úgy tettem gépiesen. Hagytam a dolgokat a maguk útján ballagni. Az udvarból egy hátsó udvarban álló kicsiny építmény felé siettek, én meg utánuk. Az épület lakóházként alacsonynak, disznóólként magasnak látszott. Alacsony, tömör ajtaja semmit sem árult el, bárhogy is próbáltam kitalálni rejtélyes funkcióját. A papa kissé meghajolva lépett be rajta, és utána sorakoztunk, én a sor végén. Amint beléptem, a szemben lévő falon fogasokat pillantottam meg, alatta hosszú padocska, kupacnyi törölközővel, lentebb internacionális strandkellékekkel, vietnámi gumipapucsokkal. Az L-alakú helyiség, vagy inkább sikátor bármily kicsi is  volt, úgy elnyelte a családot, hogy én csak a Kékszemű-Darázsderekú mellett kaptam egy fogast. A többieket nem láttam. Már épp kérdezni akartam, hogy itt most mi az ördögöt fogunk csinálni, mikor a lélegzetem is elállt. A tőlem mindössze fél méterre álló nagylány, hippszi-hoppszi lekapta hosszú fekete síanorákját és a fogasra akasztotta. Utána vattanadrágját, de mielőtt nyelni tudtam volna, már durva, aligmintás pulóvere is a fogason volt. Majd a minimális fehérneműi után papucsba lépett, és a legnagyobb természetességgel csak intett, hogy siessek, azzal eltűnt a túlsó sarokban nyíló csapóajtón. Hát mit mondjak; annyira meglepődtem, hogy még ma is úgy tűnik sok év távlatából, mintha valami furcsa, aranyos álom lett volna. Kis vártatva összeszedtem magam és utánuk mentem.

Az alacsony csapóajtón belül, a fojtogató gőzben alig láttam, azt sem tudtam, hogy hova lépek. Lassan felfogtam, hogy az egy valódi szauna a maga kényelmetlenségével és hogy is mondjam: kiszolgáltatottságommal együtt. Végre kezdtem tájékozódni, megláttam középen három óriási kavicsot, körötte vályúszerű csatornában a vizet. Négyszögletes helyiség teljesen körül padozva, ahol a család elfoglalta talán oly jól megszokott helyét és ahol nekem is szorítottak egyet. Mondanom sem kell, hogy nagy kínomra, a Dúskeblű-Darázsderekú mellett. Sohasem voltam prűd, de ilyen összeállításban még soha nem meztelenkedtem. Javakorabeli srác voltam, aki már ugyancsak bele-belekóstolt az éjszaka sűrűjébe, és aki mindig jó szimattal kereste meg magának az átlagnál jóval csinosabb leányokat, ha intim társaságra vágyott. Míg próbálkoztam magam rendezésével, speciális fegyelmezésével, mert arra ott igen nagy szűkségem volt, kedves Kékszemű szomszédom egy vékonyka kis virgáccsal úgy megcsapott, ott, hogy másodpercek alatt nyoma sem volt holmi alantas indulatomnak. De azért egy sanda pillantásával mintha jelezte volna, hogy egészen pontosan bírta tettét és annak összes, szövevényes velejáróját, majd engesztelésül, franciás közvetlenséggel annyit mondott alig hallhatóan, hogy „pardon”.

Én egyik ámulatból a másikba estem, a család halkan duruzsolt tetőablakon beszűrődő alkonyati fények mellett. Locsolgatták a három kavicsot, csapkodták, vagy csipkedték egymást kis venyigékkel, ügyet sem vetettek kifejezhetetlen, vagy inkább mérhetetlen kiszolgáltatottságomra. Nekik könnyű volt. Ők előre tudták.

Talán húsz-huszonöt perc telhetett el, amikor egy bariton azt mondta határozott parancsként, hogy „most”! Abban a pillanatban a szemben lévő falon egy ajtócska kinyílt és mint egy ejtőernyős csapat, ott kiugráltak. Hallottam, hogy kint víz van, nem üthetik meg magukat. Én is kiugrottam, de a másodperc töredéke alatt máris visszakívánkoztam.