Péter barátom kora ifjúságában megmaradt a zene mellett. Szorgalmasan gyakorolt, képezte magát, ami meg is hozta a gyümölcsét. Alkalmi fellépései során egyre komolyabb lehetőségei voltak, mígnem egész együttesével egyre gyakrabban találta magát külföldön. Így ment ez évről évre, Európa számos zenei színpadán, hol meg vendéglátó üzemében tette le rátermettségének alapkövét. Aztán megelégelte a vándorlásokat, egy állandó helyet sikerült megalapoznia Svájcban. Évente kétszer hazautazott a családjához egy-két hónap szabadságra, de a hegyek turisztikai viszonyaihoz alkalmazkodva, a fontos hónapokban mindig hűségesen visszatért a mennyei kis település, Grindelwald egyik hotelébe. A szállodatulajdonos nagy becsben tartja és tisztes honoráriumot rendszeresített az egyébként minden zenei kívánalomnak megfelelő szólózongoristának. Ez a kinti életforma kellőn formálta egyéniségét, ellentétben az itthon maradt társaival, igazán kiegyensúlyozott lelkületben gyarapíthatta szellemi, anyagi hozományát egyaránt.

            Egy hazautazása alkalmával felmerült egy romantikus kirándulás lehetősége, amit édesanyjával, Aranka nénivel kívánt megejteni. Gondolta, ha már van ez a szép új autója, igazán ellátogathatnának szülőhelyére Erdélybe, a Hunyad megyei Fehérvízre, román nevén Rinvalbra. Sok történetet hallott már az egyébként is szép vidékről és az ott lakó emberekről, nagyon vágyott rá, hogy édesanyja társaságában megismerhesse mindazt, amit oly sok év óta dédelgetett álmaiban. Ki ne vágyna vissza a szülőhelyére egy kis nosztalgiázásra. Egyébként is csupa szív-lélek, mert hát művészlélek, és a művészek általában ilyenek. Édesapja sok éve elhagyta ezt az árnyékvilágot, Ő már nem tervezhetett velük.

            Anyai ágon származik arról a helyről. A háború során messze sodródott család embertelen megpróbáltatásokon ment át, hisz apja arany Signum Laudis kitüntetéses vezérkari katonatiszt volt Horthy seregében, ami olyan kötelezettségekkel, majd következményekkel járt, amivel minden magyar szembesült már azóta.

A háború után, mint megbélyegzett családot kitelepítették és egyéb megtorlások, meghurcolások után a sors vihara épp Mátyásföldre repítette őket, épp a szomszéd házba, egy országhatárral immár végleg elszakítva a család ősi, kisebb pátriájától. Így ismerkedhettünk meg. Innen a gyerekkori barátság.

 Csendes, gondolkodó alkat voltam és mint olyan, már kezdettől megkapott életvitelük, emberi tartásuk, ami számomra akkor még nem volt érték, vagyis nem tudtam, hogy az, csak csudamód szimpatikus, hisz oly sok ellenpontot, sok csúnya megnyilvánulást láthattam kora ifjúságomban. Így nőttünk fel, lett ki-ki a maga kis világának, sorsának kovácsa, emlékeinkben az ifjúság megannyi történésével. Jókkal is, rosszakkal is. Helyileg ugyan eltávolodtunk egymástól, de valamiféle megmagyarázhatatlan kötelék ma is fenntartja a barátságot köztünk. Életünk során mindannyian számtalan találkozáson esünk át, és a legtöbb csak emlék marad, vagy talán még az sem. De Péter családjáról -  akik a nehéz időkben is emberek tudtak maradni -, csupán a gondolat is jó érzéseket támaszt öregedő fejemben. Néha összejövünk, megint gyerekek leszünk egy kicsit, meg felnőttek is ha sikerül: így töltődünk fel egy időre. Egy ilyen alkalommal tudtam meg ezt a történetet, ami a romániai magyarságot, mint kisebbséget is sújtó falurombolás idején történt, és ami a jelzett időben szinte páratlannak mondható.

Péter, édesanyja társaságában kocsiba ült és Biharkeresztesen át elautóztak a havasok lábához. A kis faluban próbáltak találni ismerősöket, akik még emlékeztek a családra, a háború előtti évekre. Nagy boldogságukra még életben találták azt a nénit, aki hajdan Péter barátomat ringatta, pátyolgatta csecsemő korában. Elképzelni is nehéz, mimindent hoz ki egy emberből egy ilyen találkozás, azzal az emberrel, akit közel ötven éve eltűntnek hitt, és akire mindig tiszta érzések fűzték. Miután a kedélyek úgy-ahogy megnyugodtak, a dada emlékeztette őket, hogy a régi kastély, a család kúriája még ma is lezárva áll, kérjék el a kulcsot a rendőrségen. Ne feledjük, hogy ez már az 1980-as évek második felében volt.

A rendőrségen a magukat igazolása után valóban megkapták a ház kulcsát. Eredetileg egy sokszobás, valódi kúria volt, méltó a nemesi címhez és a közéletben betöltött helyzetéhez. A világnak épp abban a zugában volt mindez, ahol a háború után a magyar lét valamiért nem számított akkora bűnnek, mint körülötte számos más településen, abban az országban. Ehhez társult még az az emberség, amivel a helyiek viseltettek, életben tartották azt a lelkületet generációkon keresztül, ami szinte tiszteletre kötelezte a falu apraját, nagyját. Így eshetett meg, hogy évtizedeken át megőrizték a család vagyonát jelentő házat a totális enyészettől, vagy a lelketlen elkobzástól.

Igaz, voltak kísérletek erre, de valahogyan mindig került egy mentsvár, vagy egy kis jóindulat a hivatal részéről, és amennyire csak lehetett, óvták, mentették, ami menthető volt. A sok szoba tartalmát egyre zsúfolták kisebb helyre, majd még kisebbre, miközben a ház felszabaduló részében T.SZ. - irodát, majd magtárat, meg az ördög tudja miket rendeztek be. A dolgok lényege mégis csak az, hogy a berendezést tömörítették a lehetőségekhez képest annyira, hogy az már két szobában is elfért. Sok dolog tönkrement az üveg nélküli, bedeszkázott ablakok mögött, több holmit el is hurcoltak a sok év alatt ki-be költözködő szervezetek emberei, de ami megmaradt, az adja e történet apropóját, inspirált annak leírására.

A bútorzat szinte teljesen használhatatlanná vált. Ugyan voltak szép és szemre való darabjai, de annyira mégsem voltak már szalonképesek, hogy érdemes lenne velük foglalkozni. Egy-két apróságot leszámítva, lemondásra volt ítélve. Ellenben maradt hat vagy hét hatalmas faláda, amiknek tartalma több volt, mint meglepő.

A család ősei közt, különböző korokban érdekes emberek lakták azt a házat. Voltak köztük tudósok, akik a környéket kutatták, vizsgálták. Egy nagybácsi a Kárpátok barlangjainak ásatásai alapján szerzett adatokat tudománnyá gyúrta és könyvet adott ki a Barlangi medve létérők, életéről. Az egyik nagy láda az ilyen ásatások során gyűjtött csontokat és egyéb leleteket rejtette, több mint egy köbméternyit.

Egy másik nagybácsi hatalmas herbáriumot hagyott az utókorra, ami a sok évtizedes elhanyagolásban úgy tönkre ment, hogy szinte csak a tároló lapok maradtak fenn, és amiken a hajdani növénynevek olvashatóak csupán. A lapok közül morzsalékként hullott ki a sok növényi eredetű por. Ezt tartalmazta egy másik láda.

Az ősök között volt rovarász is. Sok dobozban, rendezett rovargyűjtemény volt valamikor, aminek a maradéka, a múzeumbogarak siserehada nyomán csak a csupasz rovartűk erdeje maradt mementóként.

Sokféleségük között volt egy ügyvéd is a családban, aki a híres erdélyi Nopcsa család jogtanácsosa volt hajdanán. Így a báróék teljes családi és hivatalos levelezése, eredeti bélyegekkel, és egyéb iratai is fennmaradtak egy erre rendszeresített, hasonlóan nagy ládában. Még olyan számlák is előkerültek, amelyeket Nopcsáéknak számláztak az 1700-as években Párizsból, egy-egy ruha csináltatásáért.

Mind-mind tanult emberek voltak, jelentős könyvtárat tartottak fenn otthonukban. Ezek között voltak több száz éves kiadványok és olyan unikuszok, amelyeket csakis a család adott ki néhány példányban, soha senki többé. Ezek a könyvek egy újabb ládát töltöttek ki.

Egy súlyos láda tartalma volt egyik ős hobbijából származó csodálatos kollekció, nyílván féltett bányavirágok gyűjteménye, egy ásvány és kőzetgyűjtemény.

A felsoroltak mellett számos olyan apróság, ám eredetében sok fontos tárgy is megmaradt, amit nem is lehet, meg értelme sincs itt felsorolni, ami nem csak örömöt, hanem nagy gondot is hozott Péter barátom kiegyensúlyozott lelkivilágára.

Aztán összeállt a kép. Feladat volt ennek a „vagyonnak” a birtoklása, megmentése, a tulajdonjogának érvényesítése a maga teljes valóságában.

A nap végéig  még kerestek a régi ismerősöket, ami nem volt oly nehéz, hisz már alig voltak e világon közülük, aztán megtömték autójukat a frissen szerzett, vagyis visszakapott, nem várt hagyatékukból, és hazaindultak.

A határon azonnal fennakadtak a szűrőn. A román vámtiszt fontoskodva látott a dolgokhoz, gondolva, hogy most nagy fogást csinált. Kikérdezte az áru eredetét, amit természetesen nem fogadhatott el csak úgy bemondás alapján,  ezért  telefonált  a kis  faluba,  Fehér-vízre. Szerencséjükre a helyi rendőrség pozitívan nyilatkoztak az érintett anyagról, így a vámtiszt már nem ellenezte az országukból való kiszállítást, de hivatkozott mindenféle paragrafusra, formaságokra és nemzetközi egyezségekre. A hosszabb huzavonát megunva Péter a tiszt markába nyomott egy száz márkást, mire az azonnal elfelejtett minden törvényt és tisztelegve tovább engedte a kitömött autót.

Így barátom csodálatos élménnyel és egy sor családi emlékkel, ereklyével, igencsak jelentős dolgokkal térhetett meg mátyásföldi otthonába.

Felbuzdulva sikerein, és gondolva az Erdélyben hagyott további tárgyakra, hamarosan még újabb fuvarokat csinált. Az így szervezett szállítások során a legfontosabb és legszebb dolgokat sikerült Magyarországra mentenie.

És amikor már alig maradt elhozni való, egy utolsónak tervezett utazást tett, akkor zárult be előtte az a világ. Akkor vették el hivatalosan a család negyven évnél is régebben őrzött, idegen honi kúriáját.

Egy olyan nagy ajándéka ez a sorsának, egy semmiből előkerült varázslat, amire legtitkosabb álmában sem reménykedhetett, hisz nem is tudott róla! Az 1943-ban visszacsatolt erdélyi terület azzal, hogy a háborúval megint elveszett, az ott hagyott ingatlan és ingó vagyon elvesztését is jelentette mindazok számára, akik úgy voltak kénytelenek elkerülni ősi otthonukból, mint Péter és szülei. És az, hogy a hely varázsa fenntartotta több, mint negyven éven át a család hajdani házát és annak tartalmát, egyedül álló eset. Még hasonlóról sem tudnak olyan emberek, akik azóta is és folyamatosan kapcsolatban vannak romániai hivatalos és baráti társaságokkal.