Már vagy egy félórája utaztunk, amikor észrevettem, hogy a kupé mennyezetén van egy kis nyitható ablak, mint a háztetőkön szokott lenni! Olyan kis kibúvó! Ettől a perctől kezdve csak a zászlóson volt a szemem, meg a modern géppisztolyán.

Unottan ült, a fegyverét a térdére fektetve, együgyűen bámult.

 Én baloldalom ültem, hátul, ő a jobboldal elején. Az agyam meg pontosan úgy lüktetett, mit a majsai ketrec ajtajában, amikor cigarettát kértem attól a jámbortól. De nem bírtam sokáig várni, akcióba kezdtem. Előbbre csúsztam az ülésen, cigarettakérés ürügyén. Az a kuka nem szólt egy árva kukkot se, csak intett, hogy csússzak vissza a sarokba. Én meg azért se mozdultam, csak dacolva vártam a hatást. Hamar föleszmélt és megbökött a fegyvere csövével, és megint intett. Erre hátráltam vagy harminc centit. Akkor határoztam el, ha leveszi az ujját a ravaszról, azonnal leütöm. És attól a pillanattól már csakis a mutatóujját lestem. Szemem már nagyon jól tájékozódott a félhomályban, jól érzékelte minden ujja rezzenését. Egyszer le is vette, de mire föleszméltem, már megint lövéskész helyzetben volt.  Ilyen rövid idő nem elegendő a cselekvésre.

Ekkor valami miatt a kocsi hirtelen megállt. Mintha megérezték volna a készülő tervemet! Valaki kiszállt, és hátrajött! Bekiabált, hogy minden rendben van-e, meg hogy fölváltja a zászlóst, ha akarja. De ez csak annyit szólt, hogy inkább siessünk, mert neki megy a vonata hajnalban. Így nyomban indultunk tovább. Kis vártatva, jobb kezével elengedte a fegyvert, és a bal csuklójához nyúlt, hogy az óráját megnézze. Hát ez volt az én nagy pillanatom, amire már egy jó ideje vártam. Egy kétkezes, nagy erejű, kaszáló mozdulattal fejbe vertem, majd még egyszer megcsaptam a földön, tehetetlenül feltápászkodni próbáló őrömet, amitől elcsendesedett. Féltem, hogy elől észrevesznek valamit, de az autó csak robogott az úton, csak ropogott a makadám alatta.

Gyorsan felálltam, és a kis tetőnyíláson lassan, és nagyon keservesen kitornásztam magam. Széles vállam alig-alig tudtam kipréselni rajta. Kezemen bilincs, köpenyem az ülésen maradt, én meg csak ültem pár pillanatig, hogy a szemem szokja a kinti sötétet. Vesztenivalóm nem volt – gondoltam -, csak nyerhetek.  Erre felguggoltam, aztán elrugaszkodtam, bele a sötétségbe, a vak semmibe.  Nekem akkor úgy tűnt, hogy száguldott az az autó. A föld jó fagyos, iszonyúan kemény volt a partoldalban. Jól össze is törtem magam, de nem volt időm ezzel törődni, és amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem minden erőmet, igyekeztem minél messzebb kerülni az úttól. Akkor fedeztem föl, hogy az iszonyú fájdalmam mért van. Eltörött a balkezem könyék alatt és felette is, meg a jobb lábam is hasogatott a térdem alatt. Nagy árkokon kellett keresztül gázolnom. Többször elestem, olyankor még jobban fájtak a töréseim. A sötétben bukdácsolva alig haladtam. Lassan felfogtam, amit elértem. Amennyire lemondtam mindenről ott az autóban, most annyira lelkesített ez a kilátástalanság. Ki érti ezt?

Hajnalra egy mezei úthoz értem, ahol egy alacsony fahíd alatt húztam meg magam. Vártam valamit a nappaltól, mert akkor már erőm sem volt a továbbhaladáshoz. Amint elhelyezkedtem, tapogattam a jobb lábam daganatát, azt éreztem, hogy ott is valami törés van. Nem hiába fájt az nekem. Amint mozgattam, a még iszonyúbb fájdalmat súrlódás, vagy recsegés kísérte. Éreztem, hogy nagy baj van, meg azt, hogy ez így nem maradhat. Ezeket valami orvosnak kellene látni, de a helyzetemben még kimozdulni se volt tanácsos. Úgy fél ültömben-fél fektemben, a hidegtől vacogva vártam a reggelt, meg az elkövetkező nappal múlását, de szörnyen lassan múltak az órák fölöttem. Egy távoli déli harangszó után zörejt hallottam a völgy felől. Aztán ez a zaj egyre erősödött. Ahogy elhaladt a fejem fölött, kinéztem. Egy bácsika a szekere végén ült, háttal a menetiránynak, lógatta a lábát. Odakiáltottam, neki, hogy várjon jóember!

 Azonnal megállította az ökröket, és elindult felém, én meg kimerészkedtem rejtekemből, négykézláb álltam az árokparton.

Meglátta a kezemen a bilincset, szerencsétlen úgy megrémült, hogy majdnem ott hagyott. De sikerült megállítanom, hogy elmondhassam, hogy amit lát, attól nem kell úgy megijednie. Végül kérés nélkül segített kimásznom. Feltuszkolt a szekerére, egy nagy ponyvával le is takargatott, úgy indult tovább.

-    Fogunk találkozni a Gyulával - mondta bizalmasan az öreg, de te ne félj semmitől, fiam! Nem fog meglátni.

Úgy is volt. A találkozás után még jó sokáig zötykölődtünk azon a szekéren, ami rosszabb volt, mint egy kínvallatás. Minden döccenő a törött csontjaimat gyötörte. Gondoltam már, inkább gyalog mennék, ha képes lennék rá. Már a hideg is rázott, de ő csak nyugtatgatott, hogy már nem tart soká.

Megérkeztünk a tanyájára. Az öreg olyan jól játszotta a cinkost, hogy már kezdtem bizalmatlan lenni hozzá. De mivel teljesen rá voltam utalva, bíznom kellett benne, nem is volt más választásom. Kis kamrájában mindenféle szerszámmal próbálkozott, mire sikerült levágnia a bilincsemet. Alaposan megdolgozott vele, mert biz nem akármilyen anyagból csinálják ám azokat.  A csontjaim gyógyításához a szomszéd tanyából hívott segítséget. Az a szomszéd mestere volt az ilyesminek. Ő szokta ellátni a törött lábú jószágot. Orvosi segítségről hallani sem akartam. Még csak az hiányzott, hogy miután ellát a bajomban, följelent valahol. Akkor nekem lőttek!

 Így hát csináltak egy olyan kis kalickafélét a kezemnek, egyet meg a lábamnak, de előbb levettették velem a mundért. Húztak rám valami kopott gúnyát, ami úgy állt rajtam, mintha kinőttem volna. Egy kicsit le is mosakodtam, mielőtt rám kötözték azokat a kacatokat. Azt mondta az öreg, hogy…

-   Addig maradsz, míg meg nem gyógyulsz. De az ördög nem alszik, ezért nappal ne mutatkozz a ház körül, egyébként ide meg úgyse jön senki. Ha mégis, akkor oda bújj el! – mutatott egy alacsony ajtóra, ami inkább disznókarám ajtó volt, mint valami lakásajtó.

Az alatt az öthét alatt, amíg ott voltam, alaposan megismertem az öreget, meg a csendes szavú feleségét. Csak azt mondhatom, nagyon emberségesen bántak velem. Áldja meg az Isten őket!

Ahogy gyógyultam, egyre több apró dologban segítettem nekik, amit kényelmesen el tudtam látni. Igyekeztem megszolgálni a segítségüket. Az egyik napon azt mondta a gazda:

-    Már járóképes vagy! Még egy hét, aztán el kell menned, fiam, nehogy bajt hozz ránk!

De még aznap este a szomszéd nagyon sutyorgott valamit, aztán azt mondták, hogy levesznek minden rögzítést, kezemről, lábamról és azonnal el kell tűnnöm, mert minden tanyát, minden zugot átkutatnak a környéken. Keresnek valakiket, és nem lenne jó, ha megtalálnának. Nagyon kapkodva tették a dolgukat. Engem felöltöztettek, még egy kis batyut is kaptam útravalóval, meg egy egészen jó csizmát is a komiszcsizma helyett. A szomszéd befogta a lovát, mert az sokkal gyorsabb, mint a gazdám ökrös szekere, és nyomban elindultunk Kelet felé, Baja felé. Egy jó óra alatt elvitt egy kőhídig, ott lerakott. Kérte, ne haragudjak azért, hogy így kitették a szűrömet, de ha a tábori csendőrök megtalálnak náluk, abból nekik is nagy bajuk keletkezne, annyi szent. Búcsúzóul még azt is fölajánlotta, hogy üzenetet küld apámnak. Ezt meg én nem fogadtam el. Mondtam nagy okosan, hogy én előbb ott leszek, mint az üzenet.

Ezt aztán már második napon megbántam, de menjünk csak sorjában!

Kezet ráztunk, elköszöntünk! Ezzel aztán teljesen magamra maradtam a zord, fagyos éjszaka kellős közepén. Gyalogolni kezdtem, de képzelheti, hogy esett a járás, ráadásul nem is az úton. Az elmúlt öthét alatt összesen nem lépkedtem egyetlen kilométert sem, bár a töréseim hamar összeforrtak. A lábamban csak az egyik csont volt törött, azzal nem volt különös problémám kezdetben sem, de a kezem! Az bizony nem lett tökéletes. Nagyon érzékeny volt minden mozdulatra. Gyenge voltam, és az időközben leesett hóban úgy lépkedtem, mint a ma született borjú. Gyámoltalanul, bizonytalanul!

A célom az volt, hogy minél hamarabb elérjem a Dunát, onnan már tudni fogom, merre kell mennem. Átosontam az úton – tudja, amin már jártam azzal az autóval -, aztán minél messzebb, egyre délebbre botorkáltam. A virradat egy kis erdőfolt közelében ért, benne több kupac hasábfa volt szorosan egymás mellé rakva, rajta eljegesedett hóval. Úgy gondoltam, estig elpihengetek köztük. Elég meleg a ruhám, ki fogom bírni.

Úgy is volt! Napközben egyet-egyet szundítottam, falatozgattam, de amint beállt az est, nyomban elindultam. Nagyon nehezemre esett a járás, és még csak megbecsülni sem tudtam, mennyi van még hátra a Dunáig, de nem számított semmi. Az életemért gyalogoltam, vagy inkább csak botorkáltam. Sokszor tartottam rövid pihenőket, és egyszer csak megpillantottam a nagy folyót. Türelmetlen, egyben tanácstalan is lettem. Amíg tétováztam, mit is kell tennem leginkább, egyre csak dél felé törtem utat magamnak a parti erdőben a sok szederin, meg lehullott száraz gally között. Aztán váratlanul véget ért az erdő, hosszú szakaszon csak csupasz part, meg a töltés volt. Szerettem volna átjutni a túlsó partra, ahol eredetileg is haladni akartam, de nem találtam semmilyen átkelésre alkalmas eszközt.

-   Tudja Sándor! - folytatta a monoton beszédét, télire minden ladikot, csónakot elvisznek a víz közeléből, biztonságos helyen szárazra teszik, nehogy a téli áradások elkössék, magukkal sodorják, vagy a jég össze ne roppantsa!

A túlsó parton állt egy kis házikó, azzal szemben leültem, pihentettem rozoga csűgjeimet. Nagyon nehezen jutottam odáig. Az elmúlt hetek alatt annyira elkényelmesedtem, hogy a fölkészületlen gyaloglás minden erőmet fölemésztette. És amíg üldögéltem, egyre csak a túlpart közelében álló kis bódét szuggeráltam. Vonatot is hallottam szaladni odaát, valahol távolabb a Dunától, ami nagyon megindított. És ettől nagyon türelmetlen lettem. Nem bírtam magamnak parancsolni.

-   És képzelje! Akkor csináltam életem legnagyobb őrültségét. Én kötöznivaló barom! Átúsztam a Dunát. A víz olyan hideg volt, hogy az ötödik tempó után már a rosszullét kerülgetett. A Duna meg olyan szélesnek látszott, mint a tenger. A túlsó partra érve, szinte már magamon kívül voltam, és csak homályosan emlékszem rá, hogy úgy másztam ki, mint egy beteg állat. Még négykézláb se volt elég erőm, hogy a töltésen fölmásszak. Csak lihegtem, meg vacogtam percekig, ahogy még ember nem vacogott.

Kellett egy kis idő, mire megint talpra állhattam. Akkor elindultam a korábban hallott vonat irányába, és találtam is egy bakterházat. Bekértem magam, hogy legalább a ruháimat megszáríthassam, de a bakter, nagyon nehezen akart beereszteni. Már majdnem könyörögtem neki, mire a vizes ruhám mégis megenyhítette, és leültetett a vörösen izzó, szétesés ellen, drótokkal összetákolt jancsikályhája mellé. Mondogatta is, hogy az az ember, aki télvíz idején, sötétben, önszántából a Dunának megy, az vagy nagyon nem jár tisztességes úton, vagy bolond! Gondoltam is jókat, épp hogy csak nem mondtam. Pedig, ha tudta volna…

Viszonylag hamar száradtak a ruháim, azzal már nem is volt problémám, de én magam nem tudtam fölmelegedni. Még a csontjaim is átfagytak.

Amíg vártam az enyhülésre, enni akartam néhány falatot, de a kenyerem teljesen szétázott a nagykabátom zsebében. A baktertől kaptam egy darabkát a maradék sonkához, amit rögtön bedörgöltem. Végezetül sürgetett, hogy menjek minél hamarabb, mert ellenőrzés várható, és itt nem tartózkodhat senki idegen.

       Pontosan nyolcat mutatott a baktert ingaórája. Teljesen kivilágosodott már, amikor kérésemre még körbejárta a házat, hogy meggyőződjön arról, nincs senki a közelben, aztán félve kiosontam.

        De én aztán alaposan beletrafáltam a menekülésbe. Alig mehettem néhányszáz métert, egy sínautó közelített abból az irányból, ahonnan a vonatot hallottam jönni az éjjel. Jó messziről észrevettem már, gyorsan lehasaltam, gondoltam, még időben. Amint közelebb értek, megállították a kis masinájukat, és kiszálltak. Egy karszalagos civil ruhás colos, meg két német katona. Képzelje el, egyenesen felém tartottak. Azt hiszem, még akkor észrevehettek, amikor még gyanútlanul a sínek mellett, velük szemben gyalogoltam.

      Az a civil egy magyar ember volt, ő kérdezte, mit csinálok ott hasalva ilyen korán reggel! Meg valamilyen igazolványom után is érdeklődött, amivel igazolhatnám magam. Mivel nem voltak papírjaim, hát beültettek abba a csodaságba, és Bajára vittek. Közben megértettem a bakter aggodalmát is, mert a házánál is megálltak, és a civil egy csomagot vitt be, magával. Azt láttam csak, hogy nagyon hadonászott, szerencsétlen bakter meg csak feszengett, meg a kezeit tördelte. De különösebb esemény nélkül mentünk a városba. Ha nem vettek volna észre ott a bozótosban, biztosan megúszom. Ha a bakternél maradok, ott meg biztos, hogy lebukom. De már veszett fejsze nyele az egész. Nagy kakában voltam, annyi szent.

      -   Baján egy nagy udvaron vezettek keresztül, ahol vagy száz ember állt, férfiak, nők vegyesen, itt-ott egy gyerek is, kezükben, vagy lábuk mellett kicsiny batyukkal. A parancsnok előtt még tisztázhatom magam, mondta a kísérőm. Persze ebből semmi nem lett, mert bármit mondhatok, igazolványok nélkül úgyse hiszik el. Hivatkozni megint nem tudtam senkire, az igazat meg egyáltalán nem vallhattam be, mert azzal a legnagyobb bűnöm vallom be, amiért akár a helyszínen főbe lőhetnek. Még tárgyalásra sincs szükség, hiszen jogerős ítélet is volt ellenem, hát nincs miről beszélni. Úgy okoskodtam, amíg ismeretlen vagyok, addig nincs konkrét bűnöm, csak gyanús lehetek. Ettől egy kicsit megnyugodtam, de csak átmenetileg.

      De ezek aztán nem sokat teketóriáztak! A tömeget kiterelték az utcára, ott négyes sorba állították a sárgacsillagosokat, engem a sor végére soroltak, és irány a vasútállomás. Mindenki vitte a kicsi kis batyuját, ki a kezében, ki meg a hóna alatt. Egy öregúr nagyon magyarázott valamit, néhány sorral előbbre, de nem értettem, meg nem is volt kedvem ráfigyelni. Épp elég volt a magam baja. Nem hiányzott senki siráma, ha jogos volt, ha nem, csak raktam a lábam, mint valahányan. Nagyon fáztam, és szédelegtem. Minden lépésnél szinte döngött az agyam, és majd szétcsattant a fájdalomtól. Úgy éreztem, lázam is volt.

       Az állomásra érve azonnal kettéosztották a sárgacsillagos csapatot, és két vagonba terelték őket. Arra még emlékszem, hogy az első kocsira kerültem, ahol talán csak nekem nem volt csillagom. A sarokba guggoltam, aztán meg csak ültem a padlón. Azoktól az óráktól kezdve csak imitt-amott emlékszem valamire. Éreztem, hogy nagyon kicsinált engem az a dunai fürdőzés. Bár döglöttem volna bele. És ezt azóta már számtalanszor mondtam, mert az életem így csak egy folytonos szenvedés.

     Mesélőm ezeket a szavakat halkabban, lassabban mondta. Éreztem, hogy gondolatban nagyon messze jár. Egy kis szünetet is tartott, csak utána folytatta.

Nem tudom, hány napig utaztunk azon a vagonon, de annyira elfásultnak éreztem magam, amikor észnél voltam, hogy semmit se bántam volna, bármi is történjék velem. Egyszer-egyszer kaptunk valami lőrét, ami csak azért volt jó, mert abban az alig elviselhető hideg, huzatos vagonban volt valami melegecske, de egyébként alig fogyasztható.

Azt mondták a társaim, hogy a komáromi hídon is átmentünk, de ilyen dolgokra egyáltalán nem emlékszem. Néha, amikor felébredtem, vagy talán észhez tértem, egy öreg, szemüveges úr ült a padlón mellettem. Néha vizsgálgatott, mint egy igazi doktor. Talán az is volt. Egy alkalommal azt mondta, hogy a katonáknak nem szabad megtudniuk, hogy ez az ember milyen beteg, mert leveszik a vonatról és agyonlövik.

      Visszagondolva arra az utazásra, úgy tűnt, hogy soha nem akart vége lenni. Többször ált az a vonat egy egész napot is, mozdulatlanul. Volt néhány halott is, akiket időközben leszedtek. Ki tudja, mi lett szerencsétlenekkel! Biztosan elkaparták őket, mint a kutyákat.

      De arra sem emlékszem, mikor és hova érkeztünk. Zavaros képek vannak előttem ma is. Egy sáros utcán, olvadó hókupacok közt gyalogoltam, két oldalról társaim támogattak, mert magamtól egyetlen lépést se tudtam tenni. Szinte nem voltam eszemnél.

      Később egy barakktáborban ébredtem, vagy ott tértem észhez, nem tudom, csak a nagy hangoskodásra lettem figyelmes. Fényes lámpa égett a mennyezeten, nagyon szúrta a szemem világát.  Egy német katona beszélt hozzám magyarul. Úgy beszélt, mint maga vagy én. Kérdezett néhány dolgot, a származásomról, meg hogy honnan kerültem közös vagonba a csillagosokkal! Majd, miután elment, sorakozót rendeltek el, nekem is be kellett állnom a sorba. A magyarul beszélő katona kihirdette, hogy két ember otthon marad, mert be kell csinálni az egyik épület oldalát. Az egyik emberünk gyengélkedik, ő lesz az egyik, és nyomban kiléptettek az eceboca sorból. Majd egy másikat is, a többit elvezették, valamilyen vasútépítő munkára.

     Azt a dolgot tényleg ketten csináltuk. A társam egy irodai ember volt, nem volt gyakorlata az efféle munkákhoz, de jól bírta magát. A legfontosabb az volt, hogy legalább egy kicsit szélvédett helyen voltunk. Hat napig piszmogtunk a falcsinálással. A hetedik napon, amint megettem az ebédemet, rögtön kihánytam, orra estem, és elveszítettem az eszméletemet. A társam meg, mint egy jó barát, mint korábban, akkor is istápolt a bajomban, így mondták később a többiek.

      Már este volt, amikor észhez tértem. Egy kis kamraszerű helyiségben feküdtem egy vaságyon. Egyenruhás alakok álltak rendezetlenül, és két társam a fal mellett. Úgy hiszem, azok vittek oda. A magyarul beszélő német katona közelebb hajolt és megszólított.

      -   Te óriás! Ugye te nem vagy zsidó? – és mereven nézett szemembe.

Én beszélni nem tudtam, csak a fejemmel intettem, talán alig észrevehetően, hogy nem.

-    Akkor komcsi vagy? – folytatta a faggatózást. Vagy egyáltalán ki vagy te? – szemei tágra nyíltak és várakozva nézett rám, míg a fal mellett álló társaim közül az egyik kiprovokálta, hogy meghallgassák. Ő mondta, hogy az a doktorforma, akivel a vonaton együtt utaztunk, mindent tud rólam. Őt kell megkérdezni!

Csak később tudtam meg, hogy az öreget valóban kihallgatták, és engem még akkor este egy másik barakkba vittek a társaim. Attól a naptól kezdve én csak vártam a parancsot, minden nap, de nem jöttek értem. Napjában háromszor kaptam enni. Igaz, az nem étel volt, de nem volt más.