De mire ezeket kimondta, a fiú már eltűnt a zöld kévék sűrűjében. Néha fel-felkurjantott egy látványtól, de látni nem lehetett. Hajszolta a magának valót.

-    Érdekes ez a figura! - mondta Kessler, Mobunak. És jól esett elmondania valakinek, akár ennek az egyszerű sofőrnek is, hogy eddig csakis a hivatalos munkájának élt, abban találta élete értelmét, és soha nem gondolta volna, hogy azon túl is vannak fontos, mi több: érdekes és szép dolgok a környezetében. Majd tovább göngyölítette volna a fonalat, de Mobu megzavarta, nem hagyta, hogy tovább játszadozzon gondolataival.

-    Nézze csak, Miss Kessler! Azon a kék hegyen van egy jól látható hasadék, és ott vezet az út a rokonaimhoz. Tudja? A gyógyítóhoz! Járt már ott valamikor? – és továbbra is a távolt, az égbenyúló halvány zöldeskék formákat kémlelte.

-    Nem! Nem volt alkalmam! – jött a válasz. Az legalább négynapi járóföld, amit gyerekkoromban nem volt ajánlatos még csak megpróbálni sem. A hosszú úton bármi is történhet. Akkoriban nem voltak lehetőségeink olyan hosszú távolmaradásokra. Autók meg még nem voltak erre felé. Hisz tudja, hogy a magunkfajta szereti az éjszakát a saját házában tölteni, ahol biztonságban van! – de Mobu folytatta…

-    Ott jön ki a hegyek közül a Kis-Letaba folyó, és találkozik a Nagy-Letabával. Nagyon gyors folyásúak. Az a szoros arról híres, hogy ott a krokodilok a hegyoldalban vadásznak, nem a vízben. Ott faltak fel egy francia térképész, száz évnél is régebben. A helyiek úgy is nevezték el azt a helyet, hogy „A völgy, ahol a krokodil megette a fehér mérnököt”. – mesélte a sofőr.

-    Már tudom!  - és bólogatott hozzá a lány. Majd folytatta…

-    Sok ilyen helymeghatározás keletkezett már a mi népünk nyelvén. A legérdekesebbre, egy északra eső falu nevére még emlékszem, aminek említésével sokszor vittem vidámságot az európai diáktársaságomra.  A Droekolwaartweebufflesmeteenskootdoodgeskietis falucska neve mindig nagy derültséget váltott ki.

 Gondolom, találkozott már vele is autózgatásai során!

Abban a pillanatban a zizegő fűtengerből előbújt Ááron, arca sugárzott a boldogságtól. Bal füléről vér csöpögött a nyakára, ingére, de ügyet se vetett rá.               

- Nagyon köszönöm ezt a lehetőséget, Miss Kessler! Csodálatos felvételeket csináltam az ön jóvoltából! - szól közvetlen, meleg hangon a lányhoz.

- De mielőtt tovább mennénk, hadd készítsek egy rövid snittet a motorház teréről. Az még feltétlen kellene ehhez az anyaghoz.

          Máris pattant! Bal kézfeje is vérzett, a füvek megvágták, megjelölték a látogatójukat, arcáról veríték csöpögött, amint gépeivel a nyakában, ügyetlenül kapaszkodott a szélvédőbe, hogy felléphessen a járó motor tetejére. A nap már magasan járt az égen, nem törődve senki fájdalmával, örömével, csak egykedvűen ontotta melegét, mint tegnap, meg fogja holnap is.

De amíg a videó snitt elkészül, -szólt Kessler, magát is megörvendeztetem az imént félbehagyott mondandómmal – mondta hangosan a fiúnak.  Éppen akkor jött vissza, - folytatta a lány, amikor meséltem Mobunak a legcsalafintább afrikai helységnevet, amit a helyiek adtak a maguk észjárása alapján. A falut úgy hívják, hogy…, és megismételte az imént mondott hosszú, nyelvtörő falunevet.

-    Tényleg, Mobu! Még nem mondta, járt-e már ott! – és kérdőn nézett a sofőrre, aki meg a motorháztetőn álló fiút vigyázta. De a fiú már nem is a füvekkel törődött, sem a falunevekkel, hanem valami egészen furcsa dolog keltette fel a figyelmét. Szótlanul, mozdulatlanul nézett egy pontra a folyó felé.

-   Mit lát Ááron?  - kérdezte a lány.  Mi az, ami ebben a percben izgalmasabb lehet, mit ezek a csodálatos növények? De a fiú szótlanul állt, szemén a kamerájával, talán még levegőt se vett.  Legalább egy perc telt el, amikor meg távcsövével kémlelte tovább a távolt. Majd végre megszólalt. Hangjában izgalom, csodálkozás és felfedezés öröme vegyült.

-    Hű, Miss Kessler! Mit látok! Kérem, gyorsan jöjjön fel ide! – és nyújtotta a sebes kezét, mert a másikban a távcsöve volt.

Kessler nem nagyon tudott meglepődni már az adódó szenzációkon, hisz minden nap történhet, de történik is valami, ami csakis egy idegennek rendkívüli érdekesség. De felmászott. Ő is kézbe vette nyakában lógó távcsövét, és kereste a látni valót, amerre a fiú mutatott.

-    Azonnal üljünk le! – kiáltotta a lány. És nyomás a folyóhoz, de amilyen gyorsan csak lehet!

Mobu jól manőverezett a száraz,kerékvágta mély barázdák között, és a kétszáz métert hamar magamögé utasította. A vízparton Mobu a kocsiban maradt, de Kessler és a fiú a gát tetején álltak meg.  A folyón felfelé figyeltek, ahol a túlsó part felől széles porfelhő úszott a víz fölé. Lassan jól látható volt egy csorda kafferbivaly, amint a gáton, és annak mentett oldalán, nagy tömegben közelednek a folyó mellett lefelé, Dél-felé. 

-    Úgy tűnik - kezdte a lány -, érzik a közelgő szárazságot, ezért is mennek délre, az Olifants folyó torkolatának közelébe. Ott mindig van elegendő zöld. Az öreg vezérbikák jól tudják, mikor mit kell tenniük.

És tényleg! Elöl, a csorda előtt húsz-harminc méterrel komótosan ballagott a vezér. Komorsága tapasztalatot, termete hatalmat sugárzott. Közvetlen mögötte egy tehén, és kettejük között egy féléves körüli borjú. Majd jóval utánuk jött a csorda. Lehettek vagy kétszázan.

-    Nagy dolog van készülőben! – szólt Kessler. Nem láttam még ekkora csordát ennyire együtt vándorolni. Nem hiába! A bölcs természet mindig tudja a fontos dolgok megoldását. Ezek a vadak is tudják, amit mi csak tőlük tudhatunk meg, ha már megcselekedték. Nem így gondolja, Ááron? – kérdezet anélkül, hogy a fiúra nézett volna.

   Én ebben nem vagyok jártas, Miss Kessler! – így a fiú! Én ezzel nem tudok mit kezdeni, de örömmel meghallgatom a véleményét, bármi is legyen.

   Erre a lány kezdte mondani a teóriáját, beszélt a kafferek szokásairól, közben egyre csak közeledett az a fekete sereg az átellenes oldalon. A gyakornok kérdezett, az állatorvosnő felelgetett, és békésen teltek a percek. Zengőlegyek dongtak fejük felett, a gyenge szél is kissé alább hagyott, szinte fuvallattá szelidült a békés koradélutáni táj felett. A fölséges állatok menetelése szinte tekintélyt parancsolóan haladt a jó kétszáz méternyi széles folyó bal partján, komótosan, de töretlenül. Egyetlen állat se maradt le a csordából. Mondhatni, fegyelmezett társaság hatását keltették.

-    Mobu! Mobu! – kiáltott Kessler. Nézze, ott van a fehérhátú is. Erre a sofőr is kimászott az autóból, és közelebb ment a társaihoz. A csorda hátsó példányai közt látták a napokkal korábban szabadon engedett egyéves borjút. Fejsérülése – valószínű, hogy krokodil - okozta magas láza és elfertőződött sebei miatt ápoltak a telep karámjában, és amelyiknek fehér festékkel nagy foltot festettek a hátára, hogy messziről is szemmel tarthassák, hogy meggyőződjenek annak felépüléséről. Látszólag rendben is volt, bírta az iramot a társaival, de egy dolog nem hagyta nyugodni egyiküket sem. Hogy ment át a folyó túlsó partjára, amikor a folyóban sok krokodil van. Egyébként sem szoktak a kafferbivalyok csak úgy úszkálni, folyókon átkelni, csak nagynéha teszik meg. Márpedig az innenső oldalon tették ki a trélerből. Igaz, a vízfolyás itt már nem olyan erős sodrású, de a meder négy-öt méter mély is lehet. Mindennek ellent mond, hogy most a túlsó oldalon vándorol társaival.

Jó érzésekkel nyugtázták a sikert. Ilyen dolgokért szép ez a hivatás. Beavatkoznunk nem szabad a természet folyásának dolgaiba, csak ha valami apró természetellenes dolog áll elő. Segítünk, ha tudunk.

Ilyen és hasonló eszmecserék közben már a hazaindulásra gondoltak, amikor Kessler észrevette, hogy a kafferek vezére, az az igazán hatalmas hústorony hirtelen megállt. Fejét mozdulatlanul magasra tartotta, hosszan szimatolt, majd hátranézett, és megint a szél hozta szagokra figyelt. Tétován még lépett néhányat előre és megint megállt. Erre az egész csorda megállt és mozdulatlanul vártak. A csend még nagyobb, mint addig hallható volt.

   Kessler, távcsövével kísérte a partot tovább, és meglepetésére a csordától talán százötven méterre meglátott három oroszlánt a töltés alacsony füvében lapulva, fejjel a közelítő sereg felé. Füleik lecsapva, állukat a fűre nyomva vártak. 

-    Hűha! Itt dráma lesz! Nézze csak Ááron!  - szólt a fiúhoz. Kapja a kameráját, mert olyan dolog van kialakulóban, amilyenben még nem volt része. 

-    Ááron úgy is tett! – nagy izgalommal nézte, mintha moziban lenne. Kamerájával megtalálta az oroszlánokat, majd pásztázott a bivalyvezérre, és a mögötte várakozó seregére, és megint az oroszlánokra.

-    A vezér újabb lépéseket tett előre, de talán tíz méter után ismét megállt, szimatolt. Kessler mondta a fiúnak, hogy a bivalyok látása nem a legjobb, de annál jobb a szaglásuk. A szembeszélben már korábban megérezték az oroszlánok szagát, azért is bizonytalankodott a vezérbika - mint látta is – ugye? Pláne, ha több ragadozó van együtt, jobban árulkodik az illatuk. Míg beszélt, hol az oroszlánokat nézte, hol a bivalyokat. A levegőben remegett a feszültség. Tudható, volt, hogy elkerülhetetlen a dráma, de a kimenetele még nem ismert. Rendszerint az a vége, hogy valaki a porondon marad, és az általában nem oroszlán.

   Amikor a jelek szerint már megbizonyosodott a bika, hogy a veszély valós, jobbnak tartotta, ha elkerülik a vadászatra kész ragadozókat, és egy gyors fordulattal megfordult, hogy visszariassza a csordát. Ez valóban sikerült, de abban a pillanatban a három fenevad rohamra indult a menekülő csorda után

-    Ááron! Ááron! Látja amit én? - kérdezte izgatottan a lány. Gyorsan a kamerával! Kövesse az oroszlánokat!

A menekülő sereg nem tudott olyan gyorsan futni, mint a támadók, így alig száz méter után elérték a bikát, de nem az volt a céljuk, hanem azt lehagyva, az előtte szaladó borjút támadták. Mindhárom nagymacska a kis állatot közelítette, a víz felé terelte, hajtotta, és egy jól irányzott mozdulattal a töltésről a vízbe taszították úgy, hogy két oroszlán is vele zuhant. Abban a pillanatban, hogy a felszínre kerültek az egyik oroszlán torkon ragadta az éppen hanyattfekvő helyzetben lebegő, menekülni próbáló borjút. Egy másik támadó a szerencsétlen áldozat jobb hátsó lábát harapta, nehogy menekülni tudjon. Közben a harmadik támadó a bivaly kapálódzó jobb első lábánál fogva, próbálta kihúzni a vízből. Hallani lehetett, amint a szerencsétlen állat keservesen nyög, és ez messze visszhangzott a folyó felett. A parton lévő bivalysereg azonnal összetömörült a tett helyszínén, fölváltva, szinte mindegyik egészen közel ment a vergődő gyerekállathoz, nem törődve a veszéllyel, majd kifordultak, és mások merészkedtek megnézni a csemete haláltusáját. A zavarodott sereg egy felbolydult méhkas hatását keltette. De hiába fogta le három oroszlán is a gyermeteg bivalyt, az úgy küzdött az életéért, hogy szinte forrt a víz! A nyögések pedig nem gyengültek.

Ekkor ismét a vezérbika ment a nyüzsgő bivalyok közé és próbált támadólag föllépni a gyilkosok ellen, ami azért hatott valamelyest, de el nem szaladtak, csak próbálták a helyzetüket áthelyezni, hogy a bika gyilkos szarvai elöl védve legyenek.  Mintha egy nagy koreográfia szerint történt volna minden. A támadás pillanatától kezdődően, minden mozdulat jól eltervezettnek hatott.

Nagy meglepetésre előkerült még két hím oroszlán, és azok is ringbe szálltak, fogták a szerencsétlen borjút. Ketten még mindig a vízben, három a partoldalban húzta- vonta szerencsétlent. Erre a vezérbika, megmutatva ki a bátor, odarohant, az egyik nagy hímet lendületből a szarvára kapta, és messze elhajította. Az oroszlánt a jobb lapockája alatt szúrta meg, és amint földet ért, azon nyomban elszaladt. Futásán látszott a sérült állat mozgása, de nem csoda, mert nagy, vérző lyuk tátongott a bordái között, és anélkül tűnt el a parttól távolabbi bozótosban, hogy visszanézett volna. Ez a támadás elbizonytalanította a többi vadat, és egy-egy közeledő bivalytól ugrálva húzódtak el.

Már vagy négy-öt perce folyt az élet-halál harc, amikor Kessler felkiáltott…

-    Ott! Ott! – mutatott a vízre. És abban a pillanatban egy krokodil vágódott ki a víz alól és a végzet iróniája, hogy nem az oroszlánt, hanem a vergődő bivalyborjút kapta el. A jobb hátsólábát fogó oroszlán még épp el tudott ugrani, elengedte a zsákmányt, de abban  pillanatban a krokodil fogta meg ugyanazt a lábat, és azon nyomban húzta volna a folyóba. Az oroszlánok helyzetet változtattak, és három hím húzta a kis állatot a part felé, közben egy elmenekült, elüldözték a bivalyok.

Szerencsétlen borjú még mindig nyögött keservesen, majdnem kettészakították a nagy erős állatok. A csorda közben folyamatosan próbálkozott a gyilkosok elzavarásával, és egyet megint sikerült elüldözniük. Hosszú percek teltek el az erőlködés közben, mert sem a krokodil, sem az oroszlánok nem engedték el a biztos zsákmányt, csak cibálták, birkóztak vele és az ellenféllel.

Percek múlva a harc eldőlni látszott, mert a krokodil valami miatt mégis elengedte a borjút, amit a három fenevad már a száraz partoldalra húzva szorongatott. A csorda folyamatosan csak támadta a haramiákat újabb és újabb lendülettel, míg egy oroszlán megint elzavartak, már csak ketten bitorolták a már elcsendesedett, kimúlt borjút. A vezérbika egyre csak ott forgolódott a tett helyszínén, de ki tudja, mért nem öklelte fel szarvával a többi oroszlánt, ha már megbizonyosodott arról, hogy képes rá, nem tudni. Addig toporzékolt a vadak fölött, hogy az egyikre rálépett, egyetlen pillanatra, és azzal sikerült azt is elüldözni. Már csak egyetlen macska birtokolta a mozdulatlan borjat, amikor az is jobbnak látta, ha kereket old.  Szaladt, szaladt, a vezér pedig a nyomában, de 50 méter után felhagyott vele.

Ááron az egész küzdelmet felvette kamerájával, és már épp ki akarta kapcsolni, hogy kifújja magát, amikor a holtnak hitt borjú felállt, és teljes frissességgel a csorda állatai közé menekült. A vezér még idegesen forgolódott arrafelé, amerre az utolsó oroszlán szaladt. Aztán megint üldözőbe vette, kergette, futott az oroszlán után negyven-ötven métert, mint egy rossz kutya, majd visszament a csordához. Percekig csak álltak mozdulatlanul, csak a vezér fordult néha az elmenekült oroszlánok irányába.

Néhány percnyi várakozás után a vezérbika végre elindult, de már nem a gáton, hanem elhagyva a folyó töltését, nagy kerülővel irányt vettek ismét dél felé, a jobb legelők reményében.

Kessler szólalt meg először…

-    Láttam már nagy csatákat, de ilyen kimenetelűt még álmodni se mertem. Láttam szarvakkal felkapott oroszlánokat repülni, de soha nem volt arra példa, hogy egy ekkora sereg kafferbivaly nem hagyta magára a bajbajutott borját. Ráadásul, hogy egy krokodil is csatlakozzék, és részt követeljen a zsákmányból. De ha már megfogta ilyen erősen, hogyhogy nem szakították ketté szerencsétlen borjat?  És elengedte! De ami a legelképesztőbb, hogy ennyi gyilkos harapás és fojtogatás után egy borjú képes talpra állni, és saját lábán távozni a csordával. Mekkora erő, és életerő szorult egy ekkora kis állatba! Nincs rá szó!

-   Megnyugvásként még hosszan figyelték, amint a fekete sereget lassan eltakarja a száraz mező felkavart pora, még látták néha felvillanni a fehérhátút is, aztán elnyelte a csordát a Limpopo folyó mozambiki határon átnyúló alföldje, a Krüger vadona, a gyilkos, sejtelmes, varázslatos Afrika.

***

Ááron felvételét – az egyébként nem kifejezetten operatőri munkát - a nemzeti park honlapjára is felírták, ott megtekinthető, míg nem frissítik. Bár lehetséges, hogy ekkora kalandról tanúskodó videó anyagnak az idők végtelenéig helye van azon a honlapon.