1964 nyarán, a Szegedi Szabadtéri előadások kezdetére a város akkori polgármestere, vagyis tanácselnöke (Ördög(h), szerette volna üzembe helyeztetni a Villamos Automatika Intézettől (VILATI) megrendelt, hazánkban még nem ismert, nagy különlegességnek számító tranzisztoros fényújságot.

Minden a terv szerint haladt. A látványosságnak a Klauzál téri DÁV épületének homlokzatán találtak alkalmas helyet.

A tizenkét méter hosszú lámpatábla kültéri szekrényét a Honvéd téri Vasipari KTSZ Korom brigádja készítette. A lámpák kiszolgálására a nyolc mázsás erősáramú tápegységet az épület padlásán helyezték el.

A vezérlő egységet pedig egy első emeleti irodában, a hét lakattal zárható, biztonságos pártirodán, Szente párttitkár irodájába telepítették.

A berendezés határidőre elkészült. A Virág cukrászda teraszán ülők és a Kárászon sétálók, alkonyattól éjfélig olvashatták a legfrissebb híreket, és reklámhirdetéseket, élvezhették a város legújabb szenzációját. Az első napokban szinte tömeges volt az érdeklődés a város új színfoltja iránt.

Eddig ez puszta tény. De nézzük, mi is volt a kulisszák mögött.

1963 nyarán a VILATI is hivatalos volt a Helsinkiben megrendezett nemzetközi ipari kiállításra, ahol a legfrissebb termékeivel, a többi közt egy lyukszalag vezérelte, tranzisztoros fényújsággal akart kirukkolni. Az elgondolás az volt, ha lesz kereslet iránta, komolyabb fejlesztésbe fog és ellátja a közép európai piacot.

Az elektronikát tengeri szállításra előkészítették, speciálisan  csomagolta  egy erre szakosodott cég.  Kamionnal az NDK-ba, Rügenről pedig hajóval szállították Helsinki teherkikötőjébe. Kunszt Ottó mérnök kolléga a VILATI színeiben már várta a szállítmányt Finnországban. A készülék mindenre felkészített vízhatlan ládáját a kihajózás közben egy darukezelő a tenger fenekére ejtette. Mire felszínre hozták, több víz volt az elektronikában, mint kívüle. A sós víztől való megtisztítása, majd kiszárítása úgy elhúzódott, hogy a kiállításon be sem tudott mutatkozni. A készüléket csak visszaszállítás után a budapesti laborban tudták tökéletes állapotba hozni.

Amíg a kizárólag bemutatóra szánt négy lámpatáblát tizenegyre bővítették, a VILATI Kereskedelmi Főosztálya keresett és talált is gazdát a készüléknek. Szeged város beruházásaként a Dél-Magyarország napilap tulajdonában egy erre alkalmas csoport fogja üzemeltetni.

Az előkészületek két szinten folytak. Amíg a VILATI laboratóriumában a fél négyzetméteres nyomtatott áramköröket Szőcs Ádám mérnök, feltaláló, ezermester irányításával készítették a műszerészek, addig Szegeden a DÁV épületének homlokzatára a tizenkét méter hosszú kültéri szekrényt, a Vasipari KTSZ elkészítette, okkersárgára festette és a rendeltetési helyére felszerelte. A hosszú doboz bejárata a hátsó felén, egy kis padláskibúvón volt megközelíthető. Ez az ablak ma is látható az épület homlokzata felett. A mechanikai előmunkálatokkal a sok furfangot és ha kell, rögtönzést véghezvinni képes kettőst, Szőcs Ádámot és engem, bíztak meg.

A mechanikai szerelési munkák utolsó pillanatában a VILATI igazgatója Landgráf Béla, egy külföldi ügyféllel épp Szegeden járt, hogy bemutathassa a Dóm téri előadásokhoz kifejlesztett és üzembe helyezett „tirisztoros színház világítási automatika” kísérleti példányát, mint a cég másik, nagy újdonságát, egyben büszkeségét. Hazafelé, autóból megszemlélte a Klauzál téren készülő fényújságot is. Szombat volt! Ebédidő.

Amint hazaért Budapestre, azonnal felhívott minket, és dörgedelmesen utasította kis különítményünket, hogy akárki rendelte meg azt az okker, vagy pocsolya színt, látni sem akarja. Nem méltó szín a készülék eleganciájához, de az épülettel való színharmóniája sem tökéletes. Kerül, amibe kerül, de hétfő reggel jelentést kér, hogy az épület homlokzatának felső peremén függő szekrény átfestését elvégeztettük. Mind emellé adott egy színkódot.

Ha nincs más megoldás, magunknak kell megcsinálni. Már délután három is elmúlt. Minden üzem és bolt zárva.  Hát kétségbe nem estünk éppen, de nem sok híja volt. Apró kéziszerszámaink és műszereink voltak csupán, és másfél napunk sem, munkaszüneti időben, hétvégén.

A feladatokat felosztottuk. Szőcs úr a Korom brigáddal kereste a kapcsolatot, én a Villamos Remizzel tárgyaltam. Iszonyú kilátásaink voltak. Az utcáról való felállványozást csak a felső vezeték lebontása után vállalta a KTSZ. Ez agyrém, gondoltam. Ugyanakkor a vezeték lebontást csak éjfél után akarták elvégezni és csak úgy egyeztek bele, ha reggelre, az első villamos járat idejére már helyre is tudják állítani.  Újabb agyrém!

Tudtuk, hogy az igazgatónk nagyon korrekt ember, mindig betartja amit ígért - jót is, rosszat is. Ezért tartva a legrosszabbtól, nagy elhatározásra jutottunk. Szőcs úr nyakába vette a várost, bár soha nem volt korábban Szegeden, délután negyed hatra mégis megszerezte a kívánt kód színére kevert festéket, meg egy kompresszort, festékszóróval, oldószerekkel. Én biztonsági öveket és kötelet kerestem a Tűzoltóság segítségével. Egy beülős övet kaptam, meg egy erős, nyolc méterhosszú kötelet. Vadonat új volt, nagyon kemény és végtelen büdös.

Szőcs úr száznyolcvan centis, több mint szikár soványság volt, felajánlotta, ha vállalom, hogy őt az ülőkével kilógatom a szekrényből az utca fölé, akár egyetlen óra alatt végezhetünk a korábban agyrémnek ítélt feladattal. Én pedig jó erőben voltam, hiszen rendszeresen eveztem a Dunán, hát ráálltam.

A szombati alkonyatban kávézók, fagylaltozók, a Virág Cukrászda vendégei ámulatára, vagy borzongására, tanúi lehettek egy magasan a járda felett himbálódzó őrült, akrobatikus piktorkodásának. Én szerényen a háttérben, a szekrényen belül csak az egy szál kötélen függő életét tartottam a kezemben. Mire besötétedett, elkészült a mű. És csak úgy mellesleg említem hogy ezért a mutatványért az igazgatónk fejenként tízezer forintot utalt ki soron kívül. A havi fizetésem akkor háromezer háromszáz volt.

Hétfőn folytatódott a kálváriánk. Az üzembehelyezést több, apró tervmódosítás előzte meg, amiket kísérletben már elvégeztünk, de nem dokumentáltuk a végleges terveken. Én ezzel, Szőcs úr egy plexi ajtó illesztésével bíbelődött, amit utólag küldtek az intézetből Szegedre, de nem illeszkedett a helyére.

 Dolgoztunk! Aztán valami furcsa érzésem támadt. A hosszú csendre lettem figyelmes. Felnéztem a rajzokból. Kollégám a nagy íróasztal túlsó felén, oldalt ült és várt, nem akart zavarni a tervmódosításban.  Aztán szólt:

Sanyi kérem! – segítene egy kicsit nekem? Szőcs úr mindig mindenkivel példás udvariassággal viseltetett, a laborban mindenkivel tegeződött, de máig nem tudtam megfejteni, velem miért nem. Neki én csak „Sanyi legyen szíves” voltam, idegenek felé pedig Kovács úr! Nyomban pattantam, megkerültem az asztalt. Abban a pillanatban a  zsigereim is összerándultak. Rövid nadrágos térdéből egy emberes vadásztőr állt ki. Addig matatta a plexi ajtót, hogy teljes erejével belevágta tőrét a térdizületébe úgy, hogy nem tudta kihúzni, bárhogy is erőlködött. De ami a legszörnyűbb, hogy mindezt halálos csendben csinálta. Egyetlen nyögés vagy nyikkanás, de még egy hangosabb sóhaj sem hagyta el a száját. Nem akart zavarni! - mondta. Szerencsétlen lábfejére álltam teljes súlyommal, csak úgy tudtam a tőrét kifeszegetni. Ehhez kérte a segítségemet.

-               Nem részletezem, de a tőr eltávolítása után, minha mi sem történ volna, folytatta a bíbelődést a plexiajtóval. Mondhattam orvost, klinikát, szepszist, hallani sem akarta. Hetekig sántikált még az eset után.

Aztán az elektromos rendszer üzembe helyezésével az igazgatónk Makai Ádámot és engem bízott meg.

Mily kicsi is a világ! Makó városának egyik nevezetessége a Lőwenstein Ház. Lakói, hajdani család a város egyik patinás kereskedő családja volt. A század elején végigsöprő divathullám  hatására magyarosította, vagy inkább módosította nevét. A makói Löwensteinből csak a helyi hangzású makai lett. Makai Ödön, jó hírű ügyvéd, József Áron leányának, Etelka gyermekeinek apja. Hamarosan Hódmezővásárhelyre, majd Balaton-szárszóra költöztek amikor Makai Ödön meghalt. A család kerülőkkel végleg Budapesten telepedett le.

Ami szegedi vonatkozású információ, hogy Etelka középső gyermeke Péter, a színházi világ ismert alakja, díszlettervező és rendező évekig dolgozott Szegeden. A legfiatalabb gyermeke Ádám, József Attila Ádámka verseinek ihletőjével, Ádámmal voltunk társak a fényújság életre hívásában.

Két hét kellett a feladat hiánytalan teljesítéséhez.

A helyszínen rendszeres vendégünk volt a Lapkiadótól Pusztai János, ritkábban Kovács László igazgató elvtárs, de Hajós László kollega naponta többször is fontoskodott körülöttünk. Volt is afférunk vele elég, de holtakról csak jót, vagy semmit.

Közben megkezdték az üzemeltetéshez szükséges személyzet toborzását. Nyolc személy jelentkezett, akiknek tartanom kellett praktikai, szakmai ismertetést, tanfolyamot, és egy hét után kiválasztani a négy legalkalmasabb személyt, akikre rábízhatják a próbaüzem után Szegeden hagyott berendezést, ha mi már visszavonultunk.

A választás a Szegedi SZÜV négy műszerészére esett. Jobb is volt így. Jó, ha egy közösen üzemeltetett készülék kezelői egymást is jól ismerik. Mindezeken túl, nagy előnyük volt a digitális elektronikában való jártasságuk.

A logikai egység hagyományos postai telex szalaggal volt vezérelhető. Az aktuális lyukszalagot a pedig a szegedi MTI telexkezelője, Fábián Ferencné készítette naponta, a legfrissebb hírekből és a Sajtóházból kapott reklámhirdetés anyagából. Személyesen, óraműpontossággal hozta a helyszínre.

A próbaüzem a Szabadtéri Előadások végéig tartott. A Dóm-téri West Side Story hatására, és a játékok végén is még sok látogató járta a várost. Egy ilyen vasárnap estén, mint már annyiszor, magam is a cukrászda szélső asztalánál ültem kisebb társasággal úgy, hogy azért láthassam a lámpatáblát. Tíz óra lehetett. A telex olvasó monoton ketyegett, a három-négy méternyi végtelenített szalag rótta a köröket, mint esténként valahányszor. A mai műszaki tudomány számára ez már kissé megmosolyogtató, de akkor még csúcstechnikának számított.

Mélán bámultam a legfrissebb híreket, jóérzéssel nyugtáztam, hogy napok óta minden az előírás szerint funkcionál. Egyedül tartottam esténként az ügyeletet, nem is volt szükség segítségre.

A technika ördöge már annyiszor és oly sok embert megtréfált, miért én lennék kivétel.

Jött is a villámcsapás, amint olvastam a futóbetűs híreket. A szovjet „fülügyminiszter” fiséretében..., és az aratás híreiben a „kombájnokkal arattak” de sok helyen még a hagyományos kaszával vágták”….szöveg további részében minden „k” betű helyett „f” betűt kódolt az elektronika. Másodpercek alatt felfogtam, hogy rohannom kell, hát rohantam az asztalok közt, vagy talán azok fölött, be a DÁV épületébe, fel az emeletre. A kulcsokkal bajlódás után végül lekapcsolhattam az utcai elektronikát. Talán nyolc perc telt el a rendellenes állapotban. A hiba nem volt nagy, és logikusan, percek alatt kicserélhető volt az egyetlen hibás dióda, de a hír, az megmaradt az emberekben. Sokan látták és másnap beszéltek is róla, hogy a „szovjet fülügyminiszter és físérete...”, meg még több megdöbbentő értelmetlenséget is olvastak a fényújságon. Valóban nem volt nagy technikai hiba, de vajon meg tudom-e magyarázni egy rámenős BM. dolgozónak, ha ezért kérdőre vonnak? Mert az ilyen könnyen ment abban az időben. Szorongtam is rendesen

Másnap Pusztai „elvtárs” is megjelent, a maga finom modorával, kérdőre vonás helyett csak annyit mondott a fényújság tekintélyét romboló malőrre, hogy hallotta. A húsz perc múlva rendben üzemelő készülék magáért beszélt.

Az igazgatóm is tudomást szerzett erről a kis kitérőről,  és már reggel telefonon részletesen firtatta a történteket.

Utólag gondolkoztam a gépezeten. Ki gondolta volna, hogy valahol a városban arra is volt valaki, hogy a hiba órájában, még este tíz után feltelefonálja a budapesti igazgatót, hogy beszámoljon neki. Pedig valaki megtette. Félelmetes!

A fényújság tiszavirág életét az állandó beázások okozták. A kültéri szekrénybe hetven helyen befolyt az esővíz, meg a hólé, amik egyre több problémát okoztak az elektronikában, szélmalomharccá tették az négy üzemeltető fiú munkáját. Végül 1966-67 telén leállították.

A Dél-Magyarország fényújsága az emlékek uszályában egyre távolodott.

Zárszó.

1969 nyarán Szegedre településem első havában elhatároztam, hogy a készüléket megmentem az enyészettől. A kültéri szekrényben elhelyezett elektronikát, a nyomtatott áramkör táblákat a padlástérben kívántam elhelyezni. Erre szabályos tervet és költségvetést készítettem, amit a Városi Tanácselnöknek címezve postáztam. Albérletekben laktam, állandó postacímem nem lévén, az egyik SZÜV-ös kollega, volt fényújság kezelő címére vártuk a választ, hisz őket neveztem meg segítségemül. Hónapokat vártam a válaszra, végül személyesen mentem a hivatalba.

Megtudtam, hogy a választ már rég elküldték a megadott címre. Mi több, meg is egyeztek a levelemben megnevezettekkel, akik a költségvetést megháromszorozták, és az így kapott összeg fejében mindegyikük kap a várostól egy kiutalt lakást, mert másként nem tudnak fizetni a nem létező kivitelezői számlákra. A kivitelezők nem számlaképes vállalkozók.

A dolog csattanója: az egész operatív csapatból engem kihagytak, helyettem egy társukat, a párttitkárt írták be, és tudtom nélkül, az én terveim alapján akarták a dolgot kivitelezni.

Akkor megbízott a Tanácselnök, Ördögh elvtárs, hogy szerezzek magam mellé egy másik csapatot, akivel kivitelezhetem a szemében is oly szerencsésnek látszó módosítást. A csalókkal pedig megszakította a kapcsolatot.

Mivel nekem nem volt más lehetőségem ismerőseim körében, nem tudtam egyedül vállalni, a feladatot, bárhogy is szerettem volna. Ezzel ért véget a Dél-Magyarország fényújságának története.

Véleményem szerint méltó helyet kaphatna a város elektronikai múzeumában, ha egyáltalán még egyben van, legalább a központi egysége.