Egy barátom fivére tehetséges építész, francia földön él sok éve. A világ számos pontján kamatoztatta rátermettségét, természetesen francia színekben. Sorozatos Észak-afrikai munkái után a Nilus mentén, majd Nikoziában remekelt feszített beton szerkezetű építményeivel, amikor felmerült egy magyar munkakapcsolat lehetősége. Épp akkoriban voltak komoly nehézségei a Szegedi Házgyárnak, ami végül a tragédiájához vezetett.

     A házgyár szétesése után hamar gazdára találtak az egyes egységei. A szemfülesebbek hamar megszerezték az általuk óhajtott részlegeket, hogy aztán vállalkozóként működtethessék a házcsinálás egyes részmunkáit. Az említett testvérpár társult egy közös vállalkozásban, amihez a pénzt jórész a francia, a lehetőséget a magyar testvér prezentálta. Alaposan beletenyereltek a tennivalókba, és nem csinálták rosszul. Építkezésekhez mindig van kereslet építőanyagokra, eszközökre, jó tanácsokra, ezért is mertek belevágni az akkoriban biztosnak egyáltalán nem számító kisvállalkozásba.

     Az üzem beindult, szerény alkalmazott létszámmal. A munka pedig nem kimondott laboratóriumi körülmények közt folyt, hisz az építőipar mész, cement, tégla és festékporról meg sok koszos ruháról szól, amiket a dolgozók a műszak végén hátrahagynak, ha tudnak, hogy rendezett külsejű emberként térhessenek vissza a közéletbe, szállhassanak buszra, villamosra. Ehhez pedig megfelelő tisztálkodási lehetőségekre is szükségük van, amit egyébként a vállalkozások beindulása előtt a hivatal is megkövetel.

     Az alkalmazottak kitalálták, hogy a központi épületben lévő fürdő mellet, az épület mögötti a bozót közepén csinálnának egy szabadtéri tusolót, egy hajdani házgyári szobafal lefektetett betonlapjából. Egy lett a gondolat a tettel. A betonlapot kilyukasztották, ott vezették fel egy két méteres csövön a vizet. Abból lett a tusoló, Ezzel műszakjuk végén, de ha kellett, akár napközben is használható létesítménnyel gazdagodott a telep. Egész nyáron nagy örömükre szolgált a bokrokkal körülvett „zöldövezeti tusoló”.

     A telep szomszédságában lévő részleghez a semmiből előkerült két csapzott, gondozatlan, csont-bőr, de fiatal kóbor kutya. Ahol emberek dolgoznak, kivált, ha vidékiek - mert ebben az iparban sok vidéki ember kényszerült városi munkákra, jobbára építőiparba -, általában természetüknél vagy életszemléletüknél fogva szeretik az állatokat, különösen a kutyákat. Ha reggeliztek, ebédeltek, az effajta kóbor állatok szokás szerint ott settenkedtek körülöttük. Sokszor a szájukból nézték ki a falatot, szegény éhenkórászok.

     Aztán, hogy kenyeres pajtások lettek, olyan tartozékká léptek elő, mint bármelyik szerszámkönyves munkaeszköz, vagy egy-egy kolléga.

     A felhőtlen barátság, a gondtalan hancúrozás azonban nem tarthatott sokáig, mert az egyik kutyát - a Tábornokot – így nevezték az egyiket -,  a telepen elütötte egy teherautó. Sokáig maródi volt, hisz ízzé-porrá törtek szerencsétlen állat csontjai. Hetekig nem jött elő rejtekéből, úgy-ahogy, de csak fekve evett, ivott. Végül megerősödött, felépült annyira, hogy társával - ami valószínűleg testvére lehetett - néha járt egyet-egyet és már együtt is táplálkozhattak.

     Fizikai állapota csak nagyon lassan regenerálódott. Hónapokig szédelegve járt-kelt, sántított minden lábára, és a hallása sem volt a régi. Így éldegélt a társával, amelytől sok segítséget kapott. Mintha tudta volna a testvér, hogy a beteget istápolni kell.

Sok hét múltán már ismét együtt csatangoltak.

     Egy meleg nyári napon az egyik munkás, fenejó kedvében elkapta az egészséges kutyát, és magával vitte a tusoló alá. Alaposan megcsutakolta, az meg türelmesen hagyta a szokatlan gondoskodást. Való igaz, hogy a gépkezelő nem kimondottan jó szándékkal tette mindezt, inkább csak virtusból – mert ez olyan jó viccnek látszott -, de a kutya ezt nem tudhatta. 

     Mivel a két jószág mindig az emberek körül settenkedett, így a másnapi tusoláskor is jelen voltak. A gépkezelő ismét elkapta a kutyát, és a farkánál fogva húzta a tus alá, hogy beszappanozhassa, alaposan lemoshassa. Így ment ez néhány napig. A nyári hőség amúgy is nehezen elviselhető a kemény fizikai munkásembernek, állatnak, egyaránt, így a kutya is rászokott a tusolásra.

A vezeték csapja hibás volt, nem lehetett teljesen elzárni a vizet, emiatt állandóan csordogált. A kutya pedig ezt kifigyelte és napközben, ha már kutyamelege volt, öntevékenyen beállt a cérnavékonyan csordogáló, enyhülést hozó víz alá.

Hetek teltek el, és már senki sem találta szenzációnak a kutya dolgait, amikor merőben furcsa esemény történt. Amint a fiúk tusoltak, nevetgéltek, heccelődtek, a tisztálkodó kutya a tus alól kilépett, és a közvetlen közelben várakozó társát, a beteg kutyát a farkánál fogva behúzta a tus alá, ahogyan ezt vele is tették kezdetben. A betegecske nem szívesen engedett az erőszaknak, morgott meg vinnyogott, de végül feladta és csak állt esetlenül, lehorgasztott fejjel, csukott szemmel, füle-farka a földet érte, amint fröcskölt rá a víz. Társa meg csak nézte-nézte, fejét alig észrevehetően forgatta és nagyon lassan, piciket csóválta a farkát, percekig.

És attól a naptól emberek és kutyák közösen használták a fürdőt a hűvösebb idők beálltáig.