Jean-Pierre tavaly szerezte diplomáját a Sorbonne-on, és miután felszabadult egy maximalistát önsanyargató, gyötrő terhe, a végső vizsgák kínjai alól, elhatározta, hogy nem lép munkába azonnal, hanem lazít egyet a világ körül. Megteheti! Szülői háttere nem szűkölködik földi javakban, így egyetlen gyermekükként hóbortjait is, majdhogynem kötelességszerűen támogatták eddig is. Nemzetközi jogot tanult, több nyelv birtokában választott az irányt, Keletre. De, hogy ne legyen egyedül, hisz az idegenben annyi nem várt inzultus érheti az utazót, meg egyébként is unalmas a hosszú, magányos utazgatás, meg jó megosztani az élményeket valakivel, hát rábeszélte legjobb barátját, Claude -ot, hogy menjenek együtt. Igazi vagány páros voltak ők mindig. Jártak már együtt Közép-Afrikában. Kongótól Kenyáig motoroztak merészen, ahol - nagy szerencsével - együtt élték át a fekete Afrika szívében dúló borzalmakat. Aztán a Vörös-tengeren egy búvártúrához béreltek lélekvesztőt, ahol Claude megsérült, valami mérgező állat a vízben megmarta. Majdnem fogát hagyta a szépséges korallkertek között. Tavaly a Spitzbergákon fagyoskodtak, csak mert jegesmedvét akartak fényképezni.

       Ilyen előzményeket hátrahagyva, december közepén megtartott születésnapi buli, és a másnapi kijózanodás után keltek útra, Delhibe, majd onnan másnap tovább, Kathmanduba. A város hangulata csalódást okozott. Valami egészen másra számítottak. A tíz évvel ezelőtti nyugalomnak már nyomát se lelték. Az afrikai utazásuk alatt éreztek hasonló nyugtalanságot, bizonytalanságot. Életük egészen másra rendezkedett be, így néhány nap után továbbutaztak Lhaszába, a tibeti buddhizmus fellegvárába, és úgy a nagyvárosba, Pekingbe. Csupán kalandvágyból nem vittek magukkal nagyobb mennyiségű pénzt, mert így romantikusabbnak érezték az élményeiket. Sok év gyakorlata már, ha egy helyet alkalmasnak találtak a hosszabb ott tartózkodásra, alkalmi munkákkal egészítették ki a kasszájukat. Egy szó, mint száz; tényleg romantikusan járták a világ keleti felét.  

     Jean-Pierre kitalálta, hogy Pekingben járva, keressék fel volt évfolyamtársukat, Chi Van Dong-ot, hogy felelevenítsék a szép, párizsi diákévek közös élményeit, meg, hogy mutassa meg nekik az Olimpia évére szinte mindenében megújult kínai fővárost.

    A keresés eredménytelen lett, mert a kínai hölgy Vietnámba települt, és a fővárosban férjhez ment egy élelmiszert forgalmazó multi, logisztikai főnökéhez.

     Minden változtatást könnyen vettek, hisz alig számított a terv, az út, a körülmény. Csakis a csavargás volt fontos, és a váratlan élmények sora. Nyugtalan lelkük inkább ment bele bizonytalanságokba, mint jól kiszámított, előre megszervezett helyzetek megélésébe. Ilyen lelkülettel még azt se tudták eldönteni, melyikük a nagyobb csavargó, hisz állandóan egymást hergelték a legelképzelhetetlenebb dolgokra. Így lett, hogy Ha-Noit célozták meg következő úti céljukként.

     Mindkettejük szíve választottja egyetemi évfolyamtárs volt, és mindkét hölgy nagyon ellenezte ezt a nagy vehemenciával megélt világjárást. De tehettek, mondhattak bármit a lányok, ha ezek meglódulnak, nincs hatalom, ami visszatartsa a két csavargót.

    Eveline, Jean-Pierre kedvese, egyre nehezebben viselte a fiú távollétét, ezért elhatározta, ha legközelebb telefonál a fiú egy távoli kontinensről, megbeszéli vele, hogy utána megy, akár a Marsra is!  - oly nagy volt az elhatározása.  Vele tartani nem akar, csak terhére lenne, mindössze néhány napot szeretne vele tölteni idegen országban, idegen élethelyzetekben, élni a csavargók életét arra a pár napra, hogy mégis legyen valami elképzelése arról az életmódról, kaphasson ízelítőt abból, amit ezek a fiúk annyira istenítenek.

     Jean-Pierre esedékesnek érezte a hazatelefonálást szüleinek, de leginkább Eveline-nek, és ezt meg is tette. A hölgynek ez kapóra jött, és megegyeztek, hogy tíz nap múlva Ha-Noiban találkoznak. Közelebbi találkahelyként a Maison D’Hanoi Hotelt jelölték meg, amit francia lány a neten választott.

     Én a jellegzetesen - mint Vietnámban a legtöbb városi ház - keskeny építésű Maison D’Hanoi Hotel halljában ülve, vártam egy találkozóra. Fu mester – röviden csakígy hívja a rovarász világ az urat -, aki Magyarországon végezte az egyetemet, és diplomát növényvédelemből szerzett, vizsgálati anyagot akart küldeni a Magyar Természettudomány Múzeum Állattárában dolgozó barátainak. Egyébként is évek óta munkakapcsolatban voltak, kölcsönösen segítették egymás munkáját. Én meg informálódni akartam a vietnami rovarász lehetőségekről. Fontos volt tudnom, hogy az aknaveszély, amit mindenfelé hangoztatnak, mennyire komoly. A háború óta szerteheverő, még fel nem derített aknák mennyire jelentenek veszélyt helyieknek, idegeneknek. Nem akartam életem delén, így hetvenesen elhalálozni, esetleg fél lábbal megrövidítve onnan hazaérkezni, egy lelketlen, kóbor akna miatt.

    Ott a hallban találkoztam a két franciával. Kopott farmerük csuromvizes, hátizsákjaikon esővédő fóliával, baseball sapkájuk alól kilógó, hosszú, lófarokba kötött hajukból eső csorgott, amint beléptek. A recepciósra várniuk kellett, ezért leültek zsákjaikra a kicsinyke asztal mellé. Ott ismerkedtünk meg, tőlük tudom a történetüket.

    Közben megérkezett a várt úr, akivel dolgom volt. Alig ötpercnyi csevely után távozott is, de a két francia tanúja volt a találkozónak. Érdeklődő, értelmes szivaroknak azonnal kérdéseik voltak, a „küldetésem” és a további programom után érdeklődtek. Tetszett nekik a magyar lepkész Vietnámban. Nekem is tetszene egy francia, ebben a szituációban.

      Majd recepciós elfoglaltságuk közben elköszöntünk, kéz és lábtörést kívánva mentünk, ki-ki a maga útján!

    A másnapi reggelinél, egy távoli asztalnál láttam ülni a két srácot, egy kissé csontos, rövid hajú, kreol hölgy társaságában. Egyetlen barátságos intéssel üdvözöltük egymást. A hölgy nyilván Eveline volt. – gondoltam, mert alkalmi ismerős abban a városban inkább sárga, esetleg fehér ember lehetne. Hosszan, olyan franciásan, nagy gesztikulálások közepette társalogtak, talán reggeli helyett is, mert még akkor sem fogyasztottak, amikor nejemmel már távozóban voltunk,

    Attól a naptól kezdve még egy héten át utazgattunk a hosszan elnyújtott ország nevezetesebb helyeit látogatva, egyre dél felé haladva. Tiltott Város, Champ föld, Hue után Phan Thiet tengerpartján egy hetes üdülés és önfeledt lepkészés volt a cél. A program végén Saigonból készültünk hazarepülni.

     A repülőtér, mint minden nagyváros repülőtere, egy külön világ, ahol megannyi ember forgolódik, ki tétován, ki tudatosan, esetleg rohanva húzza nyikorgó kerekű bőröndjét, vezeti apró, és még apróbb gyermekét, kezében szorongatott úti okmányaival.

     A becsekkelésnél épp előttünk állt a sorban egy idősebb hölgypáros, békebeli, angol vénkisasszonyokhoz hasonlítottak, nyári kalapjukat tüllel erősítették állukhoz, oldalán kaméliával. És mily meglepő, angolul beszéltek a társaságukban lévő, gusztustalanul hengeresre hízott, tömzsi, farkatlan, rövidszőrű kutyához is. A kutyus jól nevelt lény hatását keltette, mert ugye egy echte angol dog nem megy a fal mellé össze-vissza pisilni, mint a neveletlen kutyák. Ez helyben, szép csendben, a gazdi lábánál tette a dolgát, de annyit mint egy kisebb, urémiás ló. Alaposan össze is szidták. Naughty dog! Naughty dog! Rossz kutya! Mondták vagy százszor is.

    Aztán a sor haladt a pocsolya maradt. A később érkezők már nem tudták, mitől is az a vízszerű a hófehér márványlapokon. Cipőikkel széthordták, csomagjaikat húzták-vonták, akaratlanul is megsemmisítették a nyomokat.

      A tranzitban a sok utas ellenére, voltak szabad ülőhelyek. Mi egy távoli helyet kerestünk a hátralévő négy óra nyugalmasabb eltöltésére, ha már a tranzitba menekültünk a mindent elmosó eső elől, nem láttuk már értelmét a vizes csavargásnak. Aztán felváltva jártunk felfedezni a légikikötő bazárjait, és egyéb, utast csábító intézményeit, ahol a világ minden nációjával lehetett találkozni. A sok kis sárga mellett arabok, törökök, feketék, fehérek, mint a bábeli zűrzavarban, mindenki karattyolt a saját nyelvén.  Ott találkoztam ismét a két franciával, és társaságukban a már látott hölggyel, Eveline-nel. Bemutatkoztunk, amitől úgy tűnt, hogy a hölgy fejében nagy rend van. Energikus, mondhatnám, hogy vagány teremtés hatását keltette. A szingapúri járatra vártak.

     Amíg telt az idő, sok dolgot meséltek, merre jártak, mit láttak, mióta elváltak útjaink. Ők se sokat pihentek. Azt vallották – ami nekem is ars poetikám -, hogy aludni, lustálkodni ráérnek majd otthon. Amíg úton vannak, mindent megnézni, megpróbálni, megismerni.

     Valamelyik szigeten a bevállalós leányzó még bunjee jumping-olt is, amire a fiúk nem mertek vállalkozni. De másnap, közös vállalkozás volt egy cápakereső merülés, messze a partoktól, egy halászhajóról. Bár cápát nem találtak, de nem is az volt a cél, hanem az adrenalin. Már a puszta meséléstől is izgalomba jöttek. Egymás szavába vágva meséltek, mesélték az elmúlt napok vidámságait.

    A legmerészebb, egyben legfelelőtlenebb cselekedeteik a viet konyha körül történtek. Francia konyhához szokott gyomruk és gusztájuk ellenére sok, általuk „kegyetlennek” nevezett eledelt fogyasztottak. Fogadásból, hárman megettek egy kisebb, kifejezetten éttermi fogyasztásra tartott gömböc kutyust. Eveline előkapta legújabb fényképező gépét, egy Sigmát, és nagy lelkesen mutogatta az áldozati kutyusról készült képeit. Mi több, még lelkendezett is. Úgy emlegette, mint egy hőstettet. Áldomást is ittak rá! Természetesen, azt már eredeti francia borral.

     Miközben a vidámság a tetőfokra hágott, a hosszú padsor végénél megjelent a két angol hölgy és a jól nevelt kutyájuk. Az eb a földön húzta a pórázát, úgy vonaglott gömbölyded testével a gazdik után. Egyszer csak felkapta a fejét, és a hosszú padsor előtt végigszaladt, meghazudtolva saját tohonyaságát – ma sem tudom, hogy volt erre képes -, és elrohant előttünk. Amint ezt Eveline meglátta, ettől egy furcsa kis, artikulátlan sikolyt eresztett ki a torkán. A gömböcke ezt meghallván, visszafordult, és egyenesen Eveline elé kanyarodott. Ott megállt, orrából valami váladék szörcsögött, és tekintetét egyenesen a francia lány arcába fúrta, rezdüléstelenül.

     Erre a hölgy az arcát két tenyerébe temette, és szinte magán kívül, hisztizni kezdett.

     - Ó Istenem! Nézzétek a szemét! Vigyétek ezt a dögöt innen! Látjátok a szemét? Rögtön megőrülök!

     És kiabált, egyre hangosabban sikoltozott, majd felugrott, és az ablakhoz futott. A kis dundi meg utána. Amint utolérte, még kettőt-hármat vakkantott is, hogy figyeljen rá a lány! Az meg visszarohant a helyére, Jean-Pierre-t kezdte rázni a két vállánál fogva, és üvöltötte, hogy csináljon már valamit azzal a sátánnal. Hát nem látod a szemét? – harsogta. Aztán magából kifordulva, franciául folytatta hosszan, amit már nem értetünk, csak az látszott, hogy szinte az őrület határán van már. Akkor a fiú felpattant, határozott mozdulattal derékon kapta kedvesét, és a mosdóig vonszolta, aki még akkor is sikoltozott. A várakozók értetlenül álltak az eset előtt, és fagyos tekintettel, némelyek fejcsóválva néztek utána.

      A két angol hölgy replikázott egy sort a kutyussal. Naughty dog! Naughty dog! Rossz kutya!  - mondogatták, de látszólag ez nem hatott a kutyára, miközben eltűntek a várakozó tömegben.

      Hosszú csend után, vagy negyed óra múlva, Jean-Pierre kijött a mosdóból, tekintete körbe-körbejárt, majd visszament. Aztán együtt jöttek a helyükre, de Eveline egyre csak forgolódott, tekintetével a hívatlan állatot kereste.

      Akkor derült ki, amit addig egyikük se tudott, hogy a lány vízióit a kutya a tekintetével okozta. Ez a kis gömböc állat éppen olyan volt, mint amit előző este kiválasztottak, és vacsorára elfogyasztottak. Ettől aztán úgy érezte, a kutyus látja rajta, hogy kutyát vacsorázott, és a szemrehányó tekintetét nem tudta elviselni. A kiegyensúlyozott, vidám francia lányból egy réveteg tekintetű, sérült lelkű, sápatag utazó lett, aki nem tud mit kezdeni a legújabb egójával.

     Néhány perc múlva a hangosbemondó a szingapúri járat utasait szólította az A-31 kapuhoz, beszállásra.