Jónapot kívánok, László! Megint itt vagyok! – így üdvözöltem az ismerős ügyeletes recepcióst, amint beléptem a szállodába!

     Üdvözlöm, Sándor! Megkaptuk az üzenetét. Rég járt nálunk! Mikor is? –tette fel a költői kérdést a portás, és még néhány udvariaskodó közhely után beírta a személyem érkezését, vagyis írta volna, de a tolla nem akarta. Elkerítette amúgy szögediesen, aztán mintha megértette volna a szerszám a korholó szavait, azonnal meggyógyult.

Mögfordítom! – szólt a portás.  Úgy jobban kézhöz esik.

Máris megfordította a főkönyvet, hogy aláírhassam a bejelentési nyilvántartást.

     - A szobája szabad! – folytatta! A tizönkettös! Itt tessék aláírni, a többit majd intézöm, közben a kulcsot is az orrom elé tette, amitől, mint valahányszor, megint megrökönyödtem. A kulcskarikához rögzített nagy, szalámi formájú fabunkó mindig megmosolyogtatott, miért is kell ennek ilyennek lenni!

     A kötelező formaságok után, kis csomagommal indultam az emeletre, míg ázott kabátom hanyagul a vállamon lifegett, az utolsó szegedi utamra gondoltam. Átsuhant az agyamon, hogy jó is ez a taposómalom, meg rossz is. Jó, mert változatos, a különféle automatikák új, meg újabb problémákat produkálnak, amik miatt a lelkivilágukban turkálhatok, miközben rögtönöznöm kell, megtalálni a mindent elrendező varázsszót. Az eredmény hathatós - és mi tagadás -, jólesik, ha mindenki megelégedésére történnek a dolgok. Az is vonzó, hogy sok érdekes emberrel találkozom. Ugyanakkor rossz is, mert mégis csak cigányélet ez, a javából. Sokat vagyok úton, mint egy igazi csillagtúrázó, aki Pest-Szeged, Pest-Pécs, Pest-Székesfehérvár, és még sok ilyen ágon vándorolok, ami miatt számtalanszor fel kell mondanom társadalmi kötelezettségeimet. Szinte alig van magánéletem. Vagyis van, de az kutyának való. És tessék! Cikázó gondolataimban máris a napomat szerveztem.

      A szobát előző nap foglaltattam Budapestről a szegedi Royal Szállóban. Ha a körülmények engedik, városonként, így Szegeden is ugyanazt a szobát lakom évek óta. A portások is ismernek, tudják, hogy egyedül érkezem, nincsenek rigolyáim, meg, hogy sokszor még éjszaka is dolgozom. Ha nem valamelyik üzemben, akkor a szállodai szobámban tervezek, áttervezek, rajzolok. Ebből eredően nem szeretem a szobatársakat. A portások ezt is jól tudják, és nem is szervezik másként, ha csak tehetik.

      A gyors berendezkedés is már szakállas rutinná egyszerűsödött. Borotva, fogkefe, dezodor a fürdőszobába, pizsama a párna alá, papucs az ágy végéhez…         

      Üres gyomorral egyre csak a sarki Boszorkány Konyhára gondoltam, mert ott mindig olyan jóleső reggelikhez van szerencsém. Fél liter tejeskávé, hozzá egyetlen, hasított szegedi buci, bőven kitart estig. A fene se tudja, miért pont ezek, de már alig várom.

       Alattomos eső permetezett, mellettem villamos kereke sikoltott a Kelemen utcai kanyarban, míg siettem a sarki kifőzdébe.

      Bent, míg kávém iszogattam, egyetlen pillanatra találkozott a tekintetem egy rég ismert arcú nővel. A tejes részleg pultja mögött szolgált ki, fehér fityulában, bőre sötét, szeme karikás, arca gyűrött, teli szájjal lélegzett, mint mindig, amitől sárga fogai, az a néhány, ami még annak nevezhető, virított az agársovány, nyúzott arcáról. Nem tudtam megérteni, miért épp itt kell ezt a szegény, idős asszonyt alkalmazni, amikor a puszta látása is rossz érzéseket kelt egy táplálkozó emberben. Nyomban elfordultam, és inkább a posta sarkánál újságot kiáltó rikkancs énekére figyeltem. Percenként hatszor, hétszer visszhangzott a környék. Hogy bírja torokkal?

      Reggeli után gyalog mentem a Huszár utcába, a kábelgyárba, és már az utcán a sérült automatikák foglalkoztatták agyamat, azokkal bíbelődtem. Két fontos műszer sérült meg tegnapelőtt reggel, egyetlen pillanat alatt. Targoncával nekitolattak! A műszereket lelökték az állványról, és csak a kábelek tartották. Mint mondták, az egyik még füstölt is. Azok javítását kell elvégeznem.

      Valahányszor Szegedre jöttem, mindig szükségét éreztem, hogy szakítsak egy kis időt a várost egy kicsit jobban megismerni, mert nekem Szeged a néhány nagyobb vállalaton, a szabadtéri játékokon, a szegedi paprikán, meg a nagy árvízen túl csak Dugonics Andrásból, meg „Szegednek népe, nemzetem büszkesége…” szavakból,  Kossuth legendás szavaiból állt. És ez a gondolat két év óta kísért, de még egyetlen egyszer se tettem kitérőket, külön utakat ez ügyben. Majd, ha lesz idő, majd ha elolvad a hó, most éppen az eső volt a kifogás.

      De van más is, ami vonz a megismerésre. Ezt a várost - a többi magyar nagyvároshoz mérten - sokkal szebb arcú emberek lakják. Fiatalok, öregek, férfiak, nők, mind-mind harmonikus tekintetűek. És ezt a vonzó jelenséget nagyon észre lehet venni. Mint ahogyan az is békét hoz rám, amikor meglátom a város kiskörútján, hogy az utca két oldalán futó villamossínek mellett, a nagy kockakövek között fűszálak nőnek.

      Belemosolyogtam, és szinte észre sem vettem, hogy már teljesen eláztam! Ernyőm nem volt, vagyis volt már több is. De szerteágazó gondjaim közt el szoktam veszíteni. Érdekes, hogy soha, semmimet nem hagyom el. Minden kis kacatomhoz úgy ragaszkodom, hogy az már abnormális, de az ernyők… Az valami különleges állatfajta. Pedig hasznos is, szükséges is, szellemes találmány, és nem is nagy teher, de valahogy nem szeretnek ezek engem. Egy ideje már nem is izgatnak, mert „Én egy karakter vagyok”! – szoktam volt mondani, ha szóvá tették valahol.

      A gépterembe lépve, nem csalódtam. Mint mindig, most is hallom: „a doktor jött, a doktor gyógyít. Így üdvözölt a művezető, és apró nevetésétől diszkréten rezgett a kissé lecsúszott strummája, amit én inkább sörhasnak neveznék.

      A beteg műszerek fölött egy rövidke értekezés közben, annak nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta a főmérnök, és azt kívánta, hogy abban a percben, mint varázsütésre, végezzem el a javítását. Cégünknél elterjedt a már lassan közhellyé vált mondás, hogy a fontos dolgokra még ma sort kerítünk, a lehetetlent azonnal megcsináljuk, de a csodára egy picit várniuk kell! Így évődtem a főmérnökkel és sleppjével.

      Végre, magamra hagytak! 

       Estig nem végeztem, nagyobb volt a sérülés, mint gondoltuk. Az elektronika érdembeli javítását a baleset okozta roncsolások miatt egy nagy, mechanikai fúrás-faragás előzte meg, így csak másnap következhettek a kulombok.

      Fáradtan tértem haza, a hőn vágyott, villamos dübörgésektől rezgőcsilláros szobámba.  November volt, hamar sötétedett! Az esti fényeknél alig láttam kerülgetni a járda tócsáit. Végül a nap eredményétől kissé csalódottan, fáradtságtól egykedvűen, már nem is vettem észre csillogó kis vizeket. Mit nekem eső, meg tócsák! Csakis az volt fontos, hogy minél előbb a szobámba érjek.

      Az ismeretlen portás – hisz a reggeli, az ismerős, szolgálata lejárt – magyarázkodott. Nagyon szorult helyzetben volt miattam, mert mint megtudtam, az egyetemre, vagyis a Biológiai Intézetbe egy nagyobb konferenciára érkezett vendégsereg miatt zsúfoltság volt a város szállodaszobái körül, emiatt a kétágyas szobámba én is lakótársat kaptam. Az idegent beköltöztették, és kész.

Egy csendes, idős külföldi jóember lett a szobatársa, de csak egyetlen éjszakára.  – így az ügyeletes! Felháborodásomban már ironikusan humorizáltam…

Igen! Tudom! Ne vegyem úgy a szívemre, ez csak egy egyéjszakás kaland! – mondtam, egy cseppet se rejtegetve rosszallásomat, majd elindultam a lépcsőn. Mire felértem, már beláttam az igazságtalanságom, de megérleltem a gondolatot, elmegyek valahova. Egyszerű! A legjobb lenne egy mozi! Igen! A mozi mindig jótékonyan kikapcsol, és ezt tapasztalatból tudom, mert évekig dolgoztam a pesti Uránia moziban, mellékállásban, mint karbantartó, akkor szerettem meg ezt a szórakozási  formát. És így az idegent se kell elviselnem. Dohogtam, morcogtam, amikor a szobába léptem.

Az olvasólámpa fényénél egy termetes, testes szivart láttam az ágyamon heverni, éjszakai öltözékben. Rendesebb lámpát gyújtottam, felületesen bemutatkoztunk. Ő nyomban mentegetőzött, az ágyam miatt, miután kiszedtem a pizsamám a párna alól. Nem látta! Nem is nézett a párna alá. – mondta. Látszólag valóban bántotta a dolog, de nem volt mit tenni, a másik ágyra kényszerültem. A helyzet mindenestől idegesített. Bosszantott a motyogása, a szuszogása, a sípoló tüdején karba tett két keze, az ágyra rakott két lába; egyszóval minden! A lelkem mélyén tudtam, hogy nagyon igazságtalan vagyok vele, de a váratlan helyzetben nem tudtam simán feloldódni. Minden gondolatommal készültem a menekülésre. Ó, micsoda fertő: még film utáni vacsora is megfordult a fejemben, csak minél később kerüljek vissza.

      Szegény ördög, egyszerű ember volt, egyszerűen beszélt mimika és gesztikulálás nélkül, szenvtelen, monoton hangon. De nem érdekelt, nem is figyeltem rá, van az én lelkivilágom olyan színes, hogy elszórakoztatom magam a gondolataimmal egy ilyen betolakodó nélkül is.

      Már épp a cipőm húztam, amikor magam se tudom, hogyan történhetett, de valahogy meghallottam egy mondatát. Aztán megint egyet. És mire észbe kaptam, már figyeltem az ízes magyar beszédét. Az a kellemetlen betolakodó, akinek addig csak teste, vagyis zsíros halmaza volt a maga kiállhatatlanságában, egyszerre színes, figyelemre méltó lelkivilágú, érdekes gondolatok fészkévé, regényes sorsú emberré vált. A történetét ettől a perctől ismerem.

      Jugoszláv állampolgár volt, Kanizsáról érkezett Szegedre, valamilyen igazolásért. Miután észrevette, hogy érdekel, amit mond, hát beavatott a dolgába, a sorsának minden várakozást felülmúló történetébe.

      Halkan, sok kis szünetet tartva beszédében, mesélte, ha azt a bizonyos igazolást megkapja, akkor otthon, Jugoszláviában, a legújabb törvények értelmében ezerkétszáz dinárral több nyugdíjat kap, ami magyar pénzben akkor több mint háromezer volt. Az én fizetésem ötezer kettő. Szinte szánakozva figyeltem. És amikor kis szünetet tartott beszédében, az ajkai akkor is mozogtak, hangtalanul.

De, ha nem siet valahová, mondanék egy-két dolgot! Van mit! – folytatta sajátos beszédét.

Bácskában születtem, - kezdte az elején, cipészmester vagyok, az apám is iparos volt. Tímár. Sokan ismertek minket, sokan megfordultak nálunk. Még távoli falvakból is jártak hozzánk ezért-azért. Szép magas, erős legény voltam, amikor eljött az ideje, besoroztak. – kezdte a késő éjszakába nyúló mesélést.

Az évszámokra nem figyeltem, azokra nem emlékszem pontosan, ezért ezt nem is említem. Megfeledkezve eredeti szándékomról, egyik lábamon cipővel, a másikon papuccsal ültem, lógattam a lábam az ágyról a gyéren megvilágított szobában, és teljesen átadtam magam a hallgatás varázsának, szinte szájtátva hallgattam a történetet. Se vacsora, se film nem jutott eszembe, de még a kint zuhogó eső, meg a villamosok dübörgése, kerekeik sikoltása sem ért el tudatomig. Belefeledkeztem a legújabb mozim képzeletvilágába. És akkor még nem is sejtettem, mit hoz a történet. Majd folytatta:

-   Ceglédre vonultam be egy gyalogezredhez, több földimmel együtt. Épp, hogy megkaptuk az alapkiképzést, parancsot kapott az ezredünk azonnali bevagonírozásra. Úgy mondták az elejtett hangok, hogy Bácskában rendet kell teremteni. A vonat két óra múlva indul.

Sehogyan nem tetszett nekem ez a feladat, és a lázas készülődés közben a közelemben lévő földijeimmel mindjárt tanakodtunk. Ők is egy véleményen voltak velem. Egyre csak a távoli ismerős világot, a sok kedves embert láttam magam előtt, és elfogott a rettegés. Mit kell nekem azokkal csinálnom? És minél jobban belegondoltam, annál jobban fokozódott bennem  az elhatározás, a dac, hogy ebben én nem akarok részt venni. Mint egy csökönyös gyerek, azt hajtogattam magamban, hogy csak azért se! Csak azért se!

Anélkül, hogy közös elhatározásra jutottam volna társaimmal, sorakozó után hirtelen elhatározással, katonásan kivágódtam a századosunk elé, és megmondtam neki, hogy én is bácskai gyerek vagyok, és nem megyek a sajátjaim nyakára! – közben szemrebbenés nélkül a képébe néztem.

A százados úgy tett, mintha nem hallotta volna jól, és lassú, vészjósló hangon megkérdezte, hogy mit mondtam. Hát én megismételtem.

Erre azt kérdezte, hogy tudom-e, hogy ezzel mit követek el? Hangja visszafojtott, ideges volt. Én mondtam, hogy akármit, de én akkor se megyek. A nagy csönd szinte remegett a levegőben, és néhány feszült pillanat után, hogy a komáim meghallották a szándékom, ők is nyomban mellém álltak! Ők se mennek! – mondták!

- Katonák! Maguk megőrültek! – így a százados!  Azonnal velem jönnek! Se vigyázz! Se más vezényszó! – annyira meglepődött a parancsnok, csak sietve ment az ezrediroda felé. Alig tudtuk követni.

A vonat elment, minket pedig zárkába csuktak éjszakára.

Beszéltük, hogy talán nem jó ötlet volt ezt így csinálni, megoldhattuk volna a dolgot simábban is, ha már otthon, ismerős környezetben lettünk volna. Az őrök is kutyául bántak velünk. Az egyik társamat még fejbe is verték puskatussal. Dióverővel. Kicsit vérzett is, de nem nagyon törődött vele. Idegesek voltunk, és a reggel is nagyon nehezen jött!

A fogda őrparancsnoka és két őrmester nyitottak ránk reggel! Kurta vezényszavakkal felparancsoltak bennünket egy csukott autóra, és velük, meg egy ismeretlen századossal indultunk Szegedre. Az egyik őrmester egyre azt hajtogatta, hogy „Barmok! Meg fogtok dögölni”! Amint elindultunk, a százados, indulatok nélkül, nyomatékosan megmondta, ha szökni próbálunk, a helyszínen agyonlő bennünket. Neki erre joga van! Jól megértettük-e! Meg hogy nincs esélyünk az életben maradásra.

Tudja, Sándor! Ugye így hívják? – tett egy kis kitérőt a mondókájában, én egyre csak azt hittem, hogy nem is olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik! Majd csak megússzuk valahogyan. Egyetlen pillanatra se hittem, hogy bekövetkezhet, amit ígértek. Azt felfogtam, hogy háború van, meg, hogy amit elkövettünk, az parancsmegtagadás. De ez minden! Hogy ezért ilyen időkben halálbüntetés jár, arra nem is gondoltam, vagyis nem vettem komolyan.

Amikor megérkeztünk Szegedre, egy nagy, zárt udvarban szálltunk ki, kezünk, lábunk elgémberedett a hosszú utazástól, hidegtől. A velünk utazó százados egy kis paksamétát adott át egy civilruhás-szemüveges úrnak, aki elénk állt, jól végigmért tekintetével mindhármunkat, és kissé bólogatva csak annyit mondott, hogy:

Hát! Eddig tartott maguknak a háború! Azzal sarkon fordult és elviharzott.

Abban a pillanatban csapott meg először a vég érzete. Bántam is azt az elhamarkodott nagyfiúskodást! Otthon biztosan meg tudtam volna lógni, hogy ne kelljen részt vennem abban a szörnyűségben. De már nincs mit tenni! Nagyon összerogytam! Higgye el, nem hittem volna, hogy én, aki erős voltam, mint egy bivaly, úgy el tudok erőtlenedni.

Egy bútor nélküli kis szobában várakoztunk, mindössze talán fél órát, hamar jöttek értünk. A két fegyveres őr szótlanul, gyanakodva jött mögöttünk, amint a tanácsterembe mentünk. Ott a civil, szemüveges úr hivatalosan bejelentette, hogy gyorsított ügymenettel kezelnek minket, háború van.

Nem fogunk ilyen dolgokkal a szükségesnél több időt tölteni. A helyzet magáért beszél! A tárgyalás holnap délután, háromkor.

Azzal ismét fogdába kerültünk. Mindenki külön-külön zárkába, hogy még egymással se beszélhessünk. Én annyira el voltam keseredve, hogy még írni se volt erőm, pedig a lehetőség megvolt rá. A kezem, de talán még az eszem is görcsben volt, és csak reszkettem. Pokoli volt az az éjszaka. Akkor azt hittem, hogy annál pokolibb már nem is lehet.  Falusi gyerek voltam, nem sokat tudtam a világ dolgairól. Valójában, talán föl se fogtam, mit is tettem. Mi az a parancsmegtagadás?! Annyit azért fölfogtam, hogy valami nagyon komoly dolog történik velem, amit visszacsinálni már nem lehet.

A tárgyalásra további csoportokat is hoztak, akiket különféle bűnökkel vádoltak, összesen tizenöt katonát!

Az ügyész – Dr. Regdon -, még ma is jól emlékszem a nevére, hangjára is, meg a mozdulataira, meg arra az ősz hajtincsére a bal szeme fölött - és ha hiszi, ha nem -, még a paragrafus számára is, ami alapján kihirdette az ítéletet.

Golyó általi halál! Golyó általi halál! – tizenötször ismételte. Az ítélet holnap hajnalban végrehajtandó!

Sándor! Hát el tudja képzelni, milyen trottyul éreztem magam? Szinte nem voltam magamnál. Zavaros, félhomályos képeim vannak azokról a percekről. Mintha nem is a földön lettem volna.

A tárgyalás után azonnal autókba tuszkolták a tizenöt katonát, és néhány kísérővel autóztunk a sötétben. Utólag - úgy gondolom -, hogy Majsára vihettek, de az útból semmit se láthattunk. Amikor kiszálltunk, egy magas drótkerítés kapujánál találtuk magunkat. Oda beterelték a halálraítélteket!

Itt lesztek, egyelőre! – szolt a parancsnok százados! Aztán úgyis hamar reggel lesz! – majd ránk zárta a rácsot. Födél nem volt fölöttünk, lábunk alatt fagyos fű ropogott, amint lépkedtünk. A kerítésen kívül volt még egy másik kerítés is, és a kettő között sétáltak az őrök. Ketten voltak, ellenkező irányba sétáltak, toporogtak. Ők is fáztak, nem csak mi. Az egész terület nem volt nagyobb, mint egy kisebb udvar. Távolabb várakozott azaz autó, amivel érkeztünk. Hosszú orra szinte gúnyosan nyújtózkodott a sötétben. Néha katonák jöttek, mentek körülötte, aztán belül kerültek melegedni. Embertelen helyzetünknél már csak a kilátásunk volt embertelenebb. Az idegességtől és a hidegtől vacogva járkáltunk össze-vissza, szótlanul, magunkba fordulva.

Az egyik őr megkínált cigarettával, közbe odasúgta, hogy

Kár érted! – aztán egymással szemben állva, csak én a kerítésen belül, ő meg kívül, szótlanul szívtuk a cigarettánkat. Közben arra gondoltam, hogy mennyire igaza van. Igaza van! –

Tudja, Sándor – százkilencvennégy centis, stramm gyerek voltam, és én is úgy éreztem, hogy nagy kár.

Többen leültek a fagyos fűre, hátukat, oldalukat összetámasztva, ki-ki a maga módján várta, vagyis nem várta a hajnalt. Néha felálltunk, járkáltunk, de egymással alig beszéltünk.

Egyik-másik káromkodott, valamelyik úgy sírt, mint egy taknyos gyerek. Iszonyú volt még azt is hallani.

Később a cigarettás őr megint cigarettával kínált, és amíg a gyufával bajlódott, megmozdult bennem az ördög. Azt mondtam neki, hogy kakálnom kell!

-    Rajta!  - mondta egykedvűen.

-    Na de itt? –kérdeztem lendületesen.

-    Ott, ott! - bíztatott felháborodva az őr.

-    Itt, ahol a bajtársaim járkálnak? – ellenkeztem, és nagyon-nagyon gyorsan forogtak a kerekek az agyamban! Izgatott lettem, de már egészen másképp.

-    Engedj ki ezen a kapun! – hogy ne itt kelljen a dolgom végezni!

-    Hohó! Mit képzelsz? Azt tiltja a szabályzat! Maradj csak ott!- és tovább sétált.

Amint megint a közelembe került, rákérdeztem:

-    Attól tartasz, hogy megszököm? – kezdtem az alkudozást. Pajtás! A puska nem az én kezemben van, hanem a tiedben. Meg aztán ti többen is vagytok, akár belém is lőhettek, ha okot adok rá! Utolsó kívánságunk úgyse lehetett, hát nyisd ki azt a kurva ajtót, de ha lehet izibe, mert mindjárt nem is lesz rá szükségem!

Az őr elsétált a ketrec sarkáig, ott mondott valamit a vele szemben sétáló társának, aztán sietve visszajött. Puskáját levette a válláról, valamit babrált vele – gondolom csőre töltötte -, és az ajtóhoz ment.

-    Kiengedlek! – mondta katonásan, de ha szökni próbálsz, a reggelt se éred meg, mert keresztüllőlek!  Azzal kiengedett, és még a külső kaput is kinyitotta, ne ott végezzem a dolgom, ahol ők járnak. A sötétben néhány lépést tettem a kapun kívül, amikor rám kiáltott!

-   Ott! – egy lépéssel se tovább! – kiáltott rám egy másik hang is.  Erre visszanéztem, és két alakot láttam a kapunál állni, mozdulatlan, és tudtam, hogy abban a pillanatban két puskacső meredt rám. 

Komótosan készülődtem, közben forrt az agyam az idegességtől. Futni kéne, de annyira nincs sötét, hogy azonnal ne tudnának belém lőni. A szívem a torkomban zakatolt, de be kellett látnom, hogy nincs mit tennem. Ez az egész csak kitalálás volt, tehát pár perc múlva, dolgom végezetlenül tértem vissza.  Az én jóságos cigarettás őröm az ajtót kinyitotta, majd bezárta mögöttem. A reménytelenség okozta idegesség annyira elhatalmasodott rajtam, hogy alig álltam a lábamon. Attól úgy éreztem, tényleg nem érem meg a reggelt. Az egyik társam, egy dorozsmai gyerek sóhajtozott mellettem, hogy már fél egy van.

Aztán nem tudom mitől, de lelkiállapotommal átestem a ló túlsó oldalára. Szinte teljesen fásultan bámultam magam elé, észre se véve társaimat, azok kínjait, szenvedéseit.

Egy fél óra se telt el, amikor tényleg ki kellett mennem. A cigarettás őrnek megint mondtam, hogy baj van!  Hasmenés! Biztosan az idegesség!

Erre megint elmondta az előbbi figyelmeztetést, és kinyitotta a két dróthálós ajtót. Mint korábban, pár lépés után megálltam, de már tényleg elvégeztem a dolgom a két puskacső kíséretében. Visszaérve a kapuhoz, megköszöntem, és kértem még egy cigarettát. Amíg a zsebében kotorászott, én a nyitott kapu támvasának támaszkodva, félig kint, félig bent, vártam, és tudtam, hogy az utolsó lehetőségem abban a percben elszáll, ha nem történik valami. Kezemmel a homlokgerendába kapaszkodtam.

A másik fegyveres látta, hogy rendben visszamentem, elindult a kőrútjára, mint tette már vagy százszor is, este óta. Lassú léptekkel egyre csak távolodott. Ekkor elengedtem a felső gerendát, és ököllel hatalmasat ütöttem az előttem álló őr fejére. A másik kezemmel elkaptam a köpenye gallérját, hogy el ne zuhanjon, mert akkor végem. Erős voltam, egy bikát is le tudtam volna taglózni puszta kézzel. Mindez olyan csöndben történt, hogy sem a másik őr, se a társaim nem vették észre. Valamit beszéltem az eszméletlen katonához, mintha beszélgetnénk, és fejem forgattam, keresve a legalkalmasabb pillanatot, amikor leengedhetem a földre a szerencsétlent. Ekkor megvillant előttem a szabadulás lehetősége, de kínjai is, mert tudtam, hogy milyen sors vár rám, ha megszököm. De nem volt idő semmit mérlegelni, csakis egy számított, egyetlen fontos dolog: ki innen, és minél gyorsabban, minél messzebbre!   Hát gyorsan leengedtem az éppen mocorogni kezdő katonát, és futásnak eredtem.