Arra a napra megkaptam, amiért jöttem. - gondoltam. Néhány jó videó-felvételt is sikerült készítenem, nem mondhattam eredménytelennek az erdőben eltöltött időt. A kapu felé haladva éreztem, hogy a fejem fölötti faágakról figyelnek. Igen, tudom! A majmok. Több is. Percekig semmi zaj, semmi jel, csak az érzés, a nyomás a tarkómon, ami árulkodott. Sok ember megérzi, ha valaki titokban figyeli. De hogy a majmokat is érezni lehet, ha az ember figyelmét nem nagyon kötik le más dolgok, azt magam se hittem volna, ha nem velem történik. Ezért megálltam, és merőn néztem a fák lombjai közé, kerestem a titkos őrszemeket. Találtam is. Fekete szőrük miatt teljesen egybeolvadtak a lombokkal az itt-ott átszűrődő égbolt szemet szúró fényeitől. Csak alapos keresgéléssel lehetett azonosítani őket. Ültek mozdulatlanul, és engem figyeltek. Mindjárt a csatájukra gondoltam, mert még akkor is fülemben volt az a csatazaj. Vajon mennyire viselhette meg a csapatot az a perpatvar? Talán attól ilyen csendesek? Rossz napjuk van? Vagy épp az ellenkezője, és megelégedettség ült rájuk? Ki tudja!  Cikázó gondolataim közt lassan lépdeltem lefelé, de azok nem mozdultak. Elég volt belőlem ennyi? …gondoltam mosolyogva, és egy pillanatra még megálltam, hogy a sűrű bozótból egy kimagasló, napok óta csodált Pandanus-ról, annak három-négyméteres, haragoszöld, fűrészes élű leveleiről egy videó felvételt csináljak. Ugyancsak videóra kívánkozott egy mögötte álló, gyenge szellőtől hajladozó „antenna”. Ma se tudom, minek nevezhető, milyen növény hajtása, de legalább hat méter magas, oly vékony és egyenes, mint egy horgászbot, egyetlen ipszilon elágazása a csúcsának közelében van. Húsz centinként egy-egy körömnyi páros kis levélkéje látható. Mondanám, csak káprázott a szemem, mert ilyen növény nincs, de nem mondhatom, hisz láttam.

 Alig mentem száz métert a város felé, váratlanul egy tucat makákó állta utamat. Szokásuk szerint a vezér állt az út közepén, magát megfeszítve, szigorúan rám meresztette a szemeit, foga fehérjét mutogatta egy-egy acsarkodó hang közepette, ami szokatlan volt. Hisz valahányszor így találkoztunk, mindig idegesen tekintgetett maga körül, vagy a családjára, de minden fejmozdulata előtt és után én is ott voltam. Most nem így volt! Azt hittem már, hogy támadásra készül, amitől egyáltalán nem voltam nyugodt. Az életemre talán nem törhetnek – gondoltam -, de a fenének se hiányzik egy-két majomharapás. Sok emberrel bántak már el majmok azzal, hogy harapásukkal megfertőzték, és ez az, amitől egy kicsit megszeppentem. A lepkehálóm nem véd meg egy húszkilós támadó ellen, ezért lassan körülnéztem, hol találok egy alkalmas husángot, ha kell, azzal elháríthassam azt a kis útonállót. De a földön heverő, fél méternél is nagyobb száraz falevelek mindent eltakartak, ezért inkább nem mozdultam. És akkor vettem észre, hogy a másik ismerős, a sebhelyes nőstény is ott ül mögötte. Kicsinyét baljával szorítja magához, és ültében forgolódik, egyre csak mocorog, mintha tűkön ülne. Próbáltam megfejteni a viselkedés lényegét, de ebben egyáltalán nem vagyok jártas, ezért csak érdekességet láttam benne. Három-négy perc nagyon hosszúnak tűnik, ha közben nincs esemény, csak várakozás. Az egész útonállás sem tartott tovább, amikor megindult egy nőstény a közeli vezérhím felé. Azt megkerülve, pontosan eléje telepedett. Kis vártatva felállt, hátsóját a hím felé tartotta, farkát az ég felé meresztette. A vezér máris vette a jelzést, és nagyon is célzott mozdulattal, azonnal hátulról illette. A ledér nőstény vigyorgott, mint aki jól végezte dolgát, és egy összefogott liánkötegen mászva eltűnt a magasban. Aztán megint én kerültem a vezér érdeklődésének középpontjába.

Akkor láttam meg, hogy a sebhelyes nőstény gyermekének feje tehetetlenül nyeklik jobbra, balra. Az a kis teremtés élettelen volt. Az anyja óvta, vigyázta szerencsétlent, tudomásul se véve a szomorú valóságot. Lassan az egész csapat elhagyta a már sötét árnyékos utat, csak a főnök állt komoran velem szemben, és mögötte a halottat tartó sebhelyes. Zavarban voltam! Nem tudtam, mi miért történik. Mi közöm lehet ahhoz a helyzethez, vagy hogy milyen közöm legyen? Legyen-e egyáltalán? Cikázó gondolataim közt végtelen szomorúságot véltem látni mindkettejük szemében, de az is lehet, hogy mint annyi más, ez is csak amolyan emberi ész csinálta probléma volt.  Majd a nőstény két kezébe fogta a piciny tetemet, és magasba emelte többször is. Épp, csak nem mondta, hogy „- látod, ez itt az én gyermekem”. Ez is jelent valamit makákóéknál, amit hiába is akartam tudni megfejteni, képtelen voltam rá. Ezt látva elhatároztam, hogy bármi is legyen a vége annak a találkozásnak, kivárom, hogy ők cselekedjenek, folytatódjék a történet. Egyszer csak a vezér elindult az úton lefelé, a város felé, magára hagyva a nőstényt; és jó tíz méret után ismét leült, épp úgy, mint tette korábban, feszült figyelemmel, átható szigorral. Ekkor a nőstény letette a földre a gyerektetemet, de szemét le nem vette rólam, és nagyon lassan lépett hátra egyet, aztán még egyet, és még egyet. Én a tetemet figyeltem, hátha tévedek, hátha mégis megmozdulna a halottnak hitt állatka, az anya engem figyelt, a vezér meg a nőstényt. Újabb perc telt el ebben a feszült hangulatban. Valami rendkívülit éreztem, vagy csak belemagyaráztam abba helyzetbe, amibe belecseppentem. Napok óta történtek találkozások, fura helyzetek köztünk, a különbség csak annyi volt, hogy akkor még életben volt a kismajom. Valami erősödő szimpátiát és szívszorító vonzalmat éreztem irántuk, amit azóta se tudok hová tenni, csak hurcolom magammal. De az is foglalkoztat, hogy vajon mit láttak azok bennem? Miért ez a megkülönböztetés? Vagy ezt tették a fél órával korábban arra menő kékpólós úrral is? És egyáltalán mi történhetett? Biztosan a korábbi csetepaté áldozata lett az a csöppség, de hogyan is? A szoptatós nőstények nem szoktak háborúzni! Vagy mégis, csak én nem ismerem eléggé a vadon szabályait? Tanácstalanságomban csak miértek voltak, azértok egy sem.

Az útra kiült az erdő oly jellegzetes föld és korhadt levelek illatának elegye, és egy-egy csepp eső is jelezte, hogy jönni készül, de én csak mozdulatlanul álltam, az állataimmal voltam eltelve hosszan, és bizony, tanácstalanul. Alig egy méterre tőlem egy pici madár szállt le az útra hangtalanul. Világoskék tollazatát apró fekete pettyek tarkították, fején csipetnyi fehér bóbitával. Mozdulatlan alakomról nem vett tudomást. Ő is a majmokat figyelte. Félpercnyi mozdulatlansága után hallhatatlan rebbenéssel tűnt el a sűrűben.  Végül a korábban elhagyott fekete langúrok felől, a lombok sűrűjéből egy elhúzódó lusta ordítás vagy ásítás hallatszott. Erre az anya egyetlen ugrással felkapta kicsinyét és néhány pillanat alatt eltűnt a bokrok felett egy termésektől sűrűn benőtt törzsű fikuszóriás ágai között. A hím meg bikamód feszengve, remegő ajkakkal, morogva-prüszkölve, de tüntetően lassan besétált a bokrok alá, onnan nézte, amint elhaladtam a mellette.

Ettől a történettől megváltozott az egész napom hangulata. Véleményt nem formáltam, de valami megmagyarázhatatlan kapcsolatot véltem érezni hármunk között. Még éjszaka is, amikor felébredtem, türelmetlenül gondoltam a másnapra. Úgy éreztem, hogy lesz még folytatása a történetnek. Szinte kívántam!

A reggel épp olyan volt, mint máskor. Siettem elhagyni a várost, hogy ismét beleveszhessek a vadon furcsaságaiba, és nem utolsó sorban, találkozni a már ismerős majmokkal. A nap szépen besütött a völgybe, és már felszárította az éjszakai esőt az út menti bokrokról, füvekről. Frissen ázott talaj szaga a napsugaraktól felerősödve ült mindenre, de ez is szép nap kezdetét ígérte. Az előző napon megfigyeltem egy kis nyiladékot, ahol a sok bíbor kancsóka indáinak földig érő függönyén talán száznál is több kis edény függött, valódi kancsókák-, és ahol nagy kék dongók repültek ki, be, sűrűn egymás után. Ez jelent valamit, és az engem érdekelt. Különben is! Egyáltalán nem hiszem, hogy van ott olyan esemény, ami engem hidegen hagyhatott! Az utolsó napot töltöttem abban a varázslatos erdőben, így mindent-mindent látnom kellett, az elmulasztottakat pedig pótolnom. Utolsó lehetőségem – gondoltam -, hogy mindent megnézzek, megpiszkáljak, megkóstoljak, ami csak megbirizgálta a fantáziámat, felkeltette az érdeklődésemet. Így gondoltam tegnap óta a kék dongókra is. Mint a majmok, csak én nem kis nehézségek árán átküzdöttem magam azon az élő függönyön, követve a nagy kék zümmögőket. A meggondolatlanságomnak azonnal csúfos áldozata lettem, mert azokban a kis edényekben, a kancsókákban, rendeltetésüknél fogva, több-kevesebb folyadék van, ami nem csupán esővíz, hanem a növény emésztő nedveinek oldata. Egy csomó kancsóka döglött bogaraktól, legyektől, fülbemászóktól és hangyáktól, meg ászkáktól bűzlő nedve a ruhámra, kezemre, nyakamba csorgott. Ennek ellenére a kíváncsiságom erősebb volt az undornál, és mintha mi se történt volna, tovább hadakoztam az indákkal, spirálisan alácsüngő liánokkal. Néhány méterre az erdőszéli sűrű bozóton túl egy kissé ritkásabb helyen, két - mohával, meg vörös szőrű páfránygyökerekkel átszőtt - sziklagörgeteg között egy virágoktól roskadozó, fejmagasságú bokrot leltem. A trombitavirágunkhoz hasonló, de szokatlanul nagy, napsugár sárga virágai ontották az illatot, ami valami fölséges volt. És ezt az illatot fedezték fel a kék dongók is. Egyszerre harminc-negyven példány is repkedett ziláltan a bokor körül. Volt eset, hogy egy tölcsérbe egyszerre három dongó is betolakodott. Igaz, így egyiknek se volt esélye a csemegézésre, hisz annyira azért nem volt tágas, és lakmározás helyett inkább egymással birkóztak. Kívüle számtalan, helyben repülő sárga-fekete csíkos potrohú, meg méz-sárga bundáspotrohú kisebb dongók, vagy darazsak is próbálkoztak, de esélyük se volt a nagy állatok mellett. Percekig csak bámultam, és örültem, hogy zavartalanul, na és büntetlenül kifigyelhettem őket.

Éppen visszamászni készültem, a szemem megakadt egy bokron, ami az útról a sűrű bozót miatt nem volt látható. Alacsony, szerteágazó Ficus bokor volt, amelynek friss levelei nagyon világos zöldek, az idősebbek sötétebbek. De a régi hajtásokon ülők szokatlanul fényesek, és annyira sötétek, hogy a bozótban grafit szürkének hatottak, ugyanakkor fonákjuk cékla piros. Hát ezt se lehetett kihagyni. Amíg fényképeket, meg videofelvétel készítettem a legendás kinabalui nagy fa jutott eszembe, amit alig tíz éve fedeztek fel. Addig nem is ismerte a tudomány azt a harminc méter magas fát. Miért ne lehetne ez a Ficus is egy ilyen csoda, egy eddig senki által meg nem figyelt, fel nem jegyzett, fedezett növényfaj! Mert ilyet még senki se látott, az szent igaz. Miután kimásztam, nem győztem lekaparni magamról a kancsókákból reám csorgott,  illatosnak egyáltalán nem mondható emésztőnedves bogáröntetet.

Ügyetlenül, tenyeremmel próbáltam vizet merni az útszélen csordogáló vízből, de hasztalan. Tőlem nem messze egy gerlepár ivott egy víz fölé hajló ágon ülve. Nem féltek, nem is figyeltek rám, így volt időm alaposan szemügyre és videóra venni a penangi zöldszárnyú gerléket. Szárnyaik színe egyöntetű levélzöld, szürke gallérjuk helyén több vékony fekete, hullámos gyűrűvel. Aztán átrepültek az út túlsó oldalának páfrányaik közé. Akkor még nem tudtam miért pont oda, de nyomukba eredtem, és kis keresgélés után megtaláltam a fészküket az avarban. A derékmagasságú, megannyi spirális pásztorbot, vagyis a páfrányokra jellemző kunkori levélhajtás között a vízszintesen elterülő páfránylevelek, összefüggő lepelként, remek oltalmat nyújtanak az utódok nevelésére. Sokkal biztonságosabbat, mint a magas fák. A majomhad amerre csak jár a fákon, nem csak levelekkel, termésekkel táplálkozik, hanem felkutat madárfészket is, és kirabolja a tojásokat.

Bezzeg a mindent felhajtó sereg megtorpan, ha a magasban, a faágak közt egy oda nem illő sárgombócot talál. Először csak a hangjukra lettem figyelmes. Furcsa nyöszörgés, vagy inkább szűkölés ütötte meg a fülemet. Csak azután láttam, hogy két makákó egy terjedelmes, ám idomtalan sárgombóctól tisztes távolban mozgolódott, nyugtalankodott, szemüket le nem vették róla, bűvölték azt a tömeget, de megközelíteni nem akarták, vagy nem merték. Naná! A fél méter átmérőjű csinálmány egy vadméh család háza volt, és ezek a kis hancúros majmok pontosan tudták, mivel jár, ha akármit is tesznek akörül a ház körül. Bármennyire is csábító az édes méz, nem merték megreszkírozni. De ezt az emberek is tudják, hisz köztudott, hogy azokon a szigeteken több ember hal meg vadméhek támadásától, mint kígyómarástól, pedig kígyó is van elég.

És én még mindig a rovarázalékot takarítottam magamról, esélytelenül. Több vízre volt szükségem hozzá. Mire valók a hegyi patakok – gondoltam, hát kerestem az útszéli bozóton egy kis rést a vérpiros levelű sások között a mélyben zúgó patakhoz, ott befejezni a megtisztulást. A kövek közt bukdácsoló víz finoman permetezett a kis meder közepén álló nagyobb sziklára, amin megáztatta a reá rakódott erdei hulladékot. A folyamatos nedvességtől és a gyéren beszűrődő napfénytől erjedni kezdett, és ez pompás csemege volt az erdőben élő lepkéknek. Csoportosan szívogatták, nyalogatták természet adta ázalékot. Felettük a sűrűből folyamatosan repültek a víz felé, és onnan tovább a besütő napfény irányába, szúnyogoknál apróbb állatok. Ezek a kis tisztás felett cikázó, kecses röptű, dohánybarna szárnyú szitakötőknek voltak táplálékuk. A szitakötők, mint kis helikopterek repültek egyhelyben, vagy cikáztak untalan, egyszerre harminc is, szárnyukon aranyos fénnyel csillant a nap egy-egy gyors fordulónál, úgy vadászták azokat az apróságokat.

 Aztán végső búcsúra készülve indultam a városba, szorongva gondoltam arra a meseországba illő hegyoldalra, annak őserdejére, és minden élőlényére, amikkel csak találkoztam, meg még találkozhattam volna, ha nem jön el a hazautazás ideje. El nem mondható egy ilyen búcsú hangulata, és mégsem éreztem lehangolónak, hisz annyi szépet kaptam azokban a napokban, hogy végiggondolni is sok.

Lassú léptekkel haladtam az úton a kerítés, a város felé. Zsibongó agyamban egyre cikáztak az élmények, és halvány, megelégedett mosollyal nyugtáztam, hogy ennyi volt, remek volt, hála a Világegyetem Nagy Építőmesterének, hogy ebben részem lehetett.

Abban a pillanatban a baloldali fákról elém potyogott az útra egy sereg makákó. Az ismerős csapat volt. Lehet, hogy nincs is több makákó a környéken? A vezér, az ismerős hím ismét egészen közel jött, épp úgy, mint tette már korábbi napokban, és leült. Fejét forgatta egy-egy kicsit, de a figyelmének központja én voltam, ezt azonnal érzékeltem. Közvetlen mögé érkezett és toporgott, nyugtalankodott a sebhelyes nőstény, még akkor is baljával magához szorítva hordozta halott kicsinyét. További majmok is jöttek az útra, megnéztek maguknak, aztán szinte másodperceken belül, érdektelenül elszéled a társaság, csak a hím, a sebhelyes nőstény maradt az úton, és távolabb még két suhanc haszontalankodott. Megálltam az előző napi történetre gondolva, és vártam, hogy mi történik. Egy-két perc múltán a hím elfordult, és természetes lassúságával a bokrokhoz ment. Egy pillanatra még megállt, végig mért, aztán energikusan felkúszott a lehajló ágakon kapaszkodva, magára hagyva a nőstényt és a kis szerencsétlen tetemet. Újabb perc telt el, amikor az anya szinte szertartásosan, szemeit rajtam tartva, tétován letette a holtat a földre. Várt egy pillanatig, aztán felvette, majd megint letette, és nagyon lassan hátrálni kezdett, de még mindig merőn nézett rám. Már vagy három méterre eltávolodott a gyerektől, amikor váratlanul ismét megjelent a hím. Egy enyhe fogvicsorgatás után a nőstényhez futott, azt megérintette, és mindketten felszaladtak egy épp az út fölé hajló alacsony, vastag faágra. Pár pillanat után a hím onnan is eltűnt, csak az anya maradt mozdulatlanul ülve, és engem figyelt, miközben jobbjával az alatta lévő faágon nőtt mohapárnát tépdeste egész lassan, és dobálta elém a földre. Majom eszével ezt is céllal tehette, de ennek okát se tudhattam. Bevallom, zavarban voltam. Nem tudtam megfejteni a helyzetet. Nem éreztem a szerepemet abban a ritka helyzetben. Az élettelen gyerekmajom az úton feküdt, mint egy gyűrött, eldobott ruhadarab. Szerencsétlen már egészen aszott volt, és sötét szürke. Úgy éreztem, én kaptam! Az anya nekem adta. Emberi ésszel mondhatnám, vagy gondolhatnám, hogy talán valamilyen kitüntetés, vagy groteszk ajándék, hova tovább, segélykérés, de egyik se fért bele abba a helyzetbe. Mit láttak bennem azok a szerencsétlenek, hogy a két napja halott gyerekmajmot letették elém az útra, és magára hagyták velem. Zavaromban nem tudtam mit is cselekedjek. Mit érek el vele, ha ott hagyom, vagy ha elveszem és eltüntetem? Megkérdezni nem tudtam, pedig milyen jó lett volna! Az lehetett volna a megnyugtató megoldás! Helyette csak néztem még egy kicsit, hol a gyermekre, hol a faágon ülő anyára. Agyam zakatolt, de aztán megindult szívvel, és egy kissé a támadásuktól is tartva, léptem a földön heverő felé. Egy pillanatra még megálltam, de még mindig a tanácstalanságom bosszantott.  Aztán átléptem szegénykét - amiben ma sem vagyok biztos, hogy jól tettem -, és határozott léptekkel indultam az úton, lefelé. Még az is eszembe jutott, hogy közönyösségemmel biztosan csalódást okoztam a Penang Hill makákóinak.

Úgy negyven-ötven lépés után megfordultam, hogy utoljára még lássam a holt gyerekmajmot, de már nem volt ott. Csak a mohákba, páfrányokba burkolódzott évszázados, néma fák, a mélyből jövő békés patakzúgás végtelen nyugalma, és a kabócák sírása maradt búcsúzóul.