Az ország rosszul állt szén dolgában, az iskolában három műszakban volt tanítás, mert nem volt elég szén a tantermek fűtésére. Jól emlékszem, mindenki az iskolatáskájában vitt hazulról egy-két darab tojásbrikettet, vagy szimpla szenet. Azzal egészítették ki a meglévő készletet. Azon a napon rossz érzésekkel indultam haza az iskolából.

Ugyanis előző este a református templom mellett, amint befordultam a sarkon, biciklimmel egy nagy sötét valaminek ütköztem. Rázuhantam, kiterültem rajta. A sötétbe csak azt éreztem, hogy valami ormótlanság, teljesen szokatlan, szőrös tömeg. Kellett egy-két pillanat, amíg felfogtam, hogy mi is történt velem. Egy fekete, döglött lóra zuhantam. Az ijedtség és az undor kimondhatatlanul felzaklatott, amíg lemásztam és biciklimet is kiszabadítottam a járdát teljesen elfoglaló, sötétben észrevehetetlen állattetemről. Aztán az a borzongás sokáig elkísért, hetekig betegesen sajnáltam, hisz nagyon vonzódtam a lovakhoz. Később már mosolyogva gondoltam, hogy ennyire azért mégse kellett volna. Szerencsétlen pára elesett és megfulladt a szerszámaitól. Részeg gazdája – Laci apja - nem volt képes kiszabadítani. Ott is hagyta éjszakára.

Így másnap gyalog mentem a suliba, nem tudtam szabadulni az előző esti kalandtól.

Hazafelé, az Arany János utcában, a piactér sarkánál a kerítés mellett idős nénike állt a szürkületben, kis kosár hevert a lábánál, ő maga a kerítést fogta és mozdulatlanul nézett maga elé. Jóakaratú kis kölyök voltam, eszembe jutottak a kiscserkészi intelmek, fogadalmak, többek között az is, hogy segítsük a bajbajutottakat. Úgy sem volt még meg a napi jótettem, hát itt az alkalom - gondoltam -, és megszólítottam a nénit.

- Rosszul tetszik lenni? Segíthetek a kosarát vinni?

Aztán néhány másodperc múlva a néni megszólalt.

- Hát megtennéd, hogy az Arany János utca tizenötig segítenéd elhozni? Nem érzem jól magam. Meg kellett állnom egy kicsit, de már húsz perce itt várok, kapaszkodom a kerítésbe. Nem mertem elindulni.

Fogtam a kosarat és lépkedtem a néni mellett. Belekarolni nem tudtam, hogy lépteit is segítsem, hisz picike voltam. Alig tizenkét éves. 

A kapuhoz érve hálásan köszönte a segítségem, megdicsért, hogy milyen jól nevelt fiú vagyok. A sötétben kihúztam magam és a rossz Szenderszki Péterre gondoltam. Ő volt az osztály rossza. Ha ezt most hallhatná! Neki ilyen elismerést talán még soha sem mondtak. Hogy is mondhattak volna, mikor maga volt az ördög.

Ilyen és hasonló, gyerekes villanásaim közben a néni a nevemet kérdezte, és meghívott vasárnap délutánra. Azt mondta, hogy vasárnap a professzor úr is itthon lesz. Délelőtt tarokkozik a barátaival, de ha délután megyek, sok érdekes dolgot fog mutatni, csak menjek el. Szólok a professzor úrnak, hogy várjon. Majd megismételte, hogy „ de biztosan elmenjek!”

Nagyon lassan múltak a napok, és én nagy izgalommal vártam a vasárnapot. Szürke hétköznapjaimban soha, semmi nem történt, Csak tegnap az a ló, ma meg ez a meghívás…, így aztán nagydolognak tűnt, hogy  engem egy professzor bácsi vár. Látomásaim voltak, mindenféle zagyvaság, hisz addig nem láttam még professzort. Igaz, láttam már a Balatont, a Világifjúsági Találkozón egy lilapalástos négert is, a Bakonyban meg vaddisznót, de ez valahogy teljesen más.  Furdalt is a kíváncsiság, de nagyon.

Vasárnap délután becsengettem. Még a kapucsengő sem volt szokványos. Nem olyan csengetyű volt, mint nálunk, amit egy vastag fekete drót ráncigálásával kellett megszólaltatni, hanem igazi csengő, aminek kis gombja volt és csak egy picit kellett megnyomni. Máris hallottam a házból a csengő hangot. Hideg volt, de izgalmamban a tenyerem is izzadt.

Magas, kissé hajtott hátú, micisapkás, kackiás bajszú bácsi nyitott ajtót, és megkérdezte, hogy kit keresek. Kissé bátortalanul, kissé tüntetve válaszoltam, hogy a professzor bácsit keresem, és a nevemet mondtam.

- Á, fiatal úr! Van szerencsém! Fáradj be, már vártalak. Amint kaput nyitott, nyomban kezét nyújtotta és széles, hangos beszédével folytatta.

- Te vagy az a fiatalember, aki hazasegítette a feleségemet? Szép dolog volt! Köszönöm! És amíg beléptünk a lakásba, még több hasonlót mondott. Az előszoba a szekrénykéktől, meg polcoktól annyira zsúfoltnak látszott, hogy szinte semmit nem lehetett látni, csak a szorult helyzetemre emlékszem, meg a szemközti ajtó feletti dámvad trófeára. Hatalmas lapátja messze beteríti a bácsihoz és a házhoz fűződő ifjúkori emlékeimet.

          Amint a szobájába léptem, a lábam a földbe gyökerezett. Csak álltam, és nem hittem a szememnek. A falon nagy dobozokban mindenféle lepke volt gombostűkre tűzve, hármas csoportokban. Kettő úgy rendesen, a harmadiknak a fonákja látszott. Az asztalán álkapocs nélküli koponya állt, megszeppenve néztem üres szemébe, majd megint, és megint. Mellette, preparáló deszkákon, milliónyi gombostű között papírcsíkokkal letakarva, megint csak lepkék. Egy nyitott ajtajú szekrényben fiókszerű dobozok félig kihúzva, és azokban is lepkék százai, ezrei. Lassan zuhant rám a tudat, hogy tulajdonképpen mit is látok, de aztán határozottan, rendíthetetlenül biztos voltam abban, hogy pontosan ez az, amit nekem találtak kis.

Ez 1951-52 telén volt. A professzor bácsi Dr. Gaál István geológus, archeológus, muzeológus, a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárának megbízott igazgatója, amatőr lepkész. Attól a naptól Ő volt a tanítómesterem, tanácsadóm, jótevőm néhány évig, vagyis haláláig

                                                            *

A Nógrád megyei Ősagárdon, egyszerű falusi evangélikus lelkész családjának első gyermekeként született 1877. november 10-én. Már korán felismerte a természet kiismerhetetlen gazdagságát, iránta érzett elhivatottsága arra késztette, hogy tanári pályára menjen. Álma vágy volt, hogy a természetet a szabadban, közvetlen közelről tanulmányozhassa. Mindent elkövetett azért, hogy ezt tehesse.

Egyetemi tanulmányait a Kolozsvári Természettudományi Egyetem természetrajz-földrajzszakos hallgatójaként kezdte, majd Budapesten az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemen fejezte be. Diplomát 1905-ben kapott. Még ebbe az évben őslénytanból és földtanból doktori címet szerzett.

Mint Koch Antal tanítvány, széles érdeklődési körrel és nagy tudásvággyal kezdte kutatásait. A legelső státusza a Dévai Főreáliskolában volt, ahol tanítás mellett, akkor még csak saját költségén a Dévai Sósforrás körüli vitát 1910-ben végérvényesen tisztázta. Erdély számos pontján megfordult, így a Maros völgyének kialakulását is vizsgálta, melyről alapozó dolgozatokban számolt be Fölrajzi és Földtani közleményekben.

Már 1911-ben foglalkoztatta az Erdélyi Medence földgázkutatása.

1912-től Budapesten is tanított, de a Hunyad-megyei Rákosd szarmata kori csigái is foglalkoztatták, elsősorban faunisztikai szempontból, és az erről írott munkáját 1916-ban, Budapesten adta ki. Ez a magyar nyelvű kiadványa egyszerre híressé tette szemléletváltása és rendhagyó tudományos stílusa miatt. Ez volt az első olyan munka, mely egy teljes földtörténeti kort átfogóan írt le a felkutatott csigafauna alapján. Ennek hatására a Kolozsvári Egyetem magántanára lett.

Közben egyre gyarapodó bibliográfiája már közel harmincöt tudományos dolgozatot, és tucatnyi közleményt számlált.

A Világháború az ő életében is nyomot hagyott. Tizenkilenc havi frontszolgálatot teljesített az olasz fronton, ahonnan betegen tért haza,1918-ban, és egy időre kénytelen volt felhagyni a tudománnyal. Tartós felépülésre volt szüksége.

1919-től 1924-ig a Szegedi Tudomány Egyetemen oktatott. Ettől az időtől kezdve foglalkoztatta föld alatti szénhidrogén mezők előfordulásának lehetősége, Szeged térségében. A kitűzött munkákhoz programot is készített. Néhány sekély mélységű fúrást is végzett saját költségén, és a vizekben lévő gázok alapján sokkal komolyabb fúrásokat tervezett. Azonban a korabeli német kutatók érdekeltségével ütköztek elképzelései, így nem kaphatott sem erkölcsi, sem anyagi támogatást a tervei megvalósításához. Az egyik újszegedi fúrásával melegvizet talált.

1925-be a Természettudományi Múzeum Állattárának megbízott igazgatója lett, amit haláláig ellátott.

Gyümölcsöző életét a tudományos munkának és publikálásnak szentelte. Érthetően, ízes magyarsággal írta munkáit. Elért eredményeiért a „Föld és Ásványtani Kutatások Kandidátusa” címet kapta 1953-ban.

Szerteágazó érdeklődése számos területen talált megfelelő témát munkálataihoz, tudományos szemléletének állandó csiszolásához. Írásaiban helyt kaptak aranytartalmú képződmények, rézbányák, de írt vasútvonalakról, költöző madarakról, andezit-turfitról, hazai földgáz előfordulásokról, rádiumbányákról, fúrókagylókról, mamut leletekről, ősemberekről, barlangkutatásról, a harmadkori ős-orrszarvúról, lepkékről, szép magyar tájakról, a szakértői vélemények etikájáról, és még sok egyébről, mégis, számára a legfontosabb csakis a geológia és az ősállattan maradt.

Számos könyvet ismertetett, vagy bírált. Rossz szemmel nézte a pontatlan tudományos írásokat, melyekről a véleményét különböző folyóiratokban közzé is tette. Több, mint ötszáz dolgozat származik tollából.

Bármerre járt a Kárpát-medencében, geológiai, vagy ásatási munkáin, mindenütt vele volt az elmaradhatatlan lepkehálója. Gyűjteménye értékét akkor leginkább a Történelmi Magyarország összes ismert nappali lepkefaja adta. Idősebb korában rendszeresen gyarapította lepkegyűjteményét fivérénél, Inotán, az erőmű fényeinél, és baráti, rokoni kapcsolatok révén Szokolyán, és természetesen Budapest környékén.

Kritikusan, egyben példásan válogatta meg barátait. Ehhez tudni kell, hogy imádta a felvidéket, Erdélyt és egyben a Kárpát-koszorút. A szó teljes értelmében „nagy magyar” volt, és szívfájdalma: Trianon!

Az egyetemi tanítást haláláig (1956. 04. 25. Magyar Életrajzi lexikon; 1957. 04. 25. Földtani Közlemény LXXXVIII. Kötet; az első adat hiteles) folytatta.

Legnagyobb írásai: Az erdélyi metángáz kutatás kritikai megvilágításban (Kolozsvár, 1913); A föld története (Budapest, 1924.´); Amit rosszul tudunk, /avagy/ Természettudományi Koholmányok és balítéletek (Budapest,1936.); A Bánhidai Szelém barlang „hiénás” rétege (Budapest), 1943.).

Gondolatait és eredményeit 146 publikációban tette közzé.

Halála után a lepkegyűjteménye a Szegedi Tanárképző Főiskola Állattárába került, melyet a Szegedi József Attila Tudomány Egyetem akkori szaktekintélye és professzora, Dr. Móczár László közbenjárásával vásároltak meg a családtól. Egyetlen fia, Gaál Elemér emigrációban élt, aki műszaki ember lévén, nem tartott igényt az apai örökségre. Ezért a család – a professzor úr felesége, a  professor úr fivére, és fiának felesége – úgy gondolta, hogy a gyűjteményt nekem ajándékozzák, nálam lenne a legjobb helye, de az emigrációban élő fia ezt nagyon ellenezte, annak ellenére, hogy velem soha sem találkozott.

                                                 *

Ha nem kísérem haza gyengélkedő feleségét, Margit nénit, talán soha nem jut eszembe a lepkék világa, amitől oly sok jó és szép dolgot kaptam, amitől érdekes és emlékezetes dolgokban volt részem, oly sok hasonló identitású emberrel ismerkedtem meg, és e kerek világnak annyi szép, nevezetes, mesés, sokszor veszélyes helyére juthattam el. Mindezek nélkül - ahogy ma, lassan hatvan év után látom, nem lehetne teljes az életem.

Egy meghatározó szemlélet lett örököm: a természet tisztelete, csodálata. Egy mondatban leírva ez talán semmit sem jelent, de ezzel élni egy életet, maga egy hitvallás. És mindezt egy olyan embertől kaptam, aki bár ateista volt, a természetet vallotta istenének.