Egy hét is eltelt, amikor jött értem egy autó, és elvittek egy kaszárnya szerű épületbe. Ott már dolgoznom kellett. Legelőször egy nagy határ csizmát kellett szétválogatnom. A könnyen javíthatókat külön kupacba, a komolyabbakat megint máshová, a javíthatatlanokat a sarokban kellett felhalmoznom. Ezt a munkát már teljesen egyedül kellett végeznem. Még az ajtót is rám zárták. A közérzetem persze éppen olyan trotty volt, mint amikor a falat csináltuk, és úgy tűnt, mint valami túlvilági rossz álom.

Talán három nap is lehetett, mire végeztem a szortírozással, amikor kinyitottak egy kis ajtót a terem hátuljában; oda bevittek. Képzelje csak el, volt ott mindenféle szerszám és nyersanyag, ami a csizmajavításhoz kellhet. Ami a legjobb volt, egy kis kályha is állt benne, amit begyújthattam. És attól a naptól kezdve hetekig csak csizmát javítottam. Az állapotom egy kicsit enyhült, már nem ájuldoztam, de a fejfájásom, szédülésem, lázam nem akart szűnni.

Egyszer eljött a magyarul beszélő katona is, és akkor mondta meg, hogy agyhártyagyulladásom van, de talán már túl vagyok a nehezén, talán már megmaradok.

-    Képzelje csak el, Sándor!  - így az öreg . Egyszerű gyerek voltam, ilyen betegséget nem is ismertem, nem tudhattam, hogy ez mennyire komoly. Közönyösen vettem tudomásul. Csak az éjszakáim… A pokoli hosszú éjszakáim kezdtek eltorzulni. Addig-addig szenvedtem az álmatlanságtól, hogy végül egy szép napon rábuktam a szerszámos asztalkámra és lassan megszűnt a világ számomra. Hogy mi történt velem azután, nem tudom. De amikor felébredtem, egy kórházi ágyon feküdtem, igazi takaró alatt, fehérruhás doktor és egy fehér fityulát, rajta vöröskeresztes jelvényt viselő nővér állt az ágyam mellett. Halkan sutyorogtak, majd a doktor intett egy magas négernek, aki kiemelt az ágyból és egy nyikorgó-kerekes széken cikázott velem a folyósón. Egy távoli szobában kitett, gondosan betakart, és mondott valamit, amit nem érthettem, de az biztos, hogy nem német nyelven. Attól kezdve ő is sokszor bejött hozzám. Beteghordó volt! Legnagyobb meglepetésemre egyszer csak megszólalt magyarul.

-   Te meg fogsz halni, barátom! – és szemében valami kimondhatatlanul érdekes, mélységesen súlyos tekintetet láttam. Nekem nehezemre esett a beszélgetés, de erőltettem, mert akkor sok fontos dolgot tudtam meg tőle. Amerikai fogságban, amerikai katonai kórházban voltam. Később, amikor már jobban tudtam beszélni, megkérdeztem tőle, hogy egy amerikai fekete bőrű katona mitől beszél magyarul?

 Erre részletesen elmondta, hogy egy alabamai magyar családnál szolgál az egész családja. Ő már náluk született, és abban a házban mindenki magyarul beszélt. A gyerekekkel együtt játszott, és így tanulta meg gazdája nyelvét.

-    És képzelje! Zoltánnak hívták! Az apjának nagyon tetszett az a név, ezért őt is így keresztelték, épp a gazdája neve után ő is Zoltán lett!

     Ekkor a mesélőm felkelt az ágyából, kiment a fürdőszobába, majd pár perc múlva ott folytatta, hangosan, kicsit vidámabban!

      -    Tudja, Sándor! – abban a kórházban megmentették az életemet, de valamit elrontottak bennem. Vagy a betegségemből maradt vissza, nem tudom biztosan. Azóta nem tudok aludni. Húsz év óta egyetlen percet se! Egyetlen hosszú nap az életem, és nagyon nehezen viselem.

      Amint elnéztem azt a szerencsétlen sorsú embert, minden csodálatomra, meg sajnálatomra érdemesült. Ez az álmatlanság végleg kiverte a biztosítékot nálam. Ezt el sem tudom képzelni, bárhogy is szeretném, hogy is lehet így élni.

Aztán visszacsoszogott, kis pohárban vizet hozott és letette az éjjeli szekrényére. Valamit nagyon keresett a csomagjában, közben folytatta…

Amikor már jobban voltam, kissé összeszedtem magam, megerősödtem annyira, hogy elláthattam magam, megkérdeztették Zoltánnal, ha feltesznek a vonatra, haza tudnék-e utazni? Tíz nap múlva indul egy fogolyvonat Magyarországon át a Szófiába, nagyon jó alkalom lehet a hazautaztatásomra. Nekem tetszett a dolog, és másnap meg is egyeztünk, hogy addig előkészítenek, ellátnak minden szükséges holmival, meg papírokkal. Kaptam olyan erős altatót is, amiből négy tablettát kellett bevennem esténként. Attól aztán úgy félálomban heverésztem, reggelig! Ha bírja a szervezetem, hát menjek isten hírével!

-    Gondolhatja, hogy beindultam! Akkor meg már talán attól nem voltam képes aludni! Olyan nehezen telt az a tíz nap, hogy soha nem akart elindulni az a vonat!

Az indulásom napján, már hajnalban, amikor a feketerigók ébresztik a természetet, felkeltem, felöltöztem! Nem sok ruhát kaptam, hisz nyár volt. Amint elbúcsúztunk, egy teherautóval vittek az állomásra sürgősen, mert a vonatunk pontosan hétkor indult. Így kerültem Magyarországra, majd tizennégy napi várakozás után, államközi egyezmény alapján haza, Jugoszláviába.

Aztán a jelenben folytatta.          

        -   Ma délelőtt bementem a Katonai Ügyészségre egy igazolásért, amivel igazolni tudom otthon, hogy engem annak idején halálra ítéltek. Hogy milyen is a sors! A folyósón szembe találkoztam azzal az ügyésszel, vagy bíróval, azzal a Regdonnal, aki annak idején kihirdette a halálos ítéletemet. Még most, 1968-ban is ott van.

     -   De igazolást ők nem adhattak, erre csak a Hadügy Minisztérium jogosult. Hát holnap mehetek Budapestre! Hej, de nem hiányzik nekem az a nagyváros.

      Ekkor letette a két lábát az ágyról, és az óráját nézte, de az utcai fényeknél nem láthatta. Én felkapcsoltam az olvasólámpám. A gyenge világítás mellett egy kis fiolából kiszámolt nyolc tablettát a bal tenyerébe, és a korábban behozott pohár víz maradékával lenyelte. Éjfél rég elmúlt! Lefeküdtünk!  Bennem sokáig cikáztak a történet képei, nehezen aludtam el. Ő csukott szemmel, féli ülve, hallgatta a város, a szálloda éjszakai hangjait.

      Reggel, mire felébredtem, üres volt az ágya, rajta egy kis papírdarab.

„Tisztelem mások álmát, ezért felébreszteni nem akartam, csak így köszönök el. Viszont látásra! Sas József”.

           A kis fecni hátoldalára, iskolás, ákombákom betűivel az akkor még  jugoszláviai címét is leírta.