Pontosan most van ötvenöt éve, hogy megfogadtam: megmentem a lovakat.

Addigi életemben kevés kapcsolatom lehetett ezekkel a négylábú, mindenben tiszteletet parancsoló, hűséges, okos álltokkal, de mindig is tudtam, hogy az ember, a gonosz, sokkal mostohábban bánik velük, mint ahogyan megérdemelnék.

          A háború alatt számtalan tetemet láttam utcán heverni temetetlenül, amiknek látványa egyenként is megindított. Majd a már békeidőkben, a házunk előtt a hármas főúton lévő meredek emelkedőn látottak tovább erősítettek elhatározásomban.

A környék téli szénszükségletét vagonokban hozták a HÉV cinkotai teherpályaudvarára, ahonnan bivalyerős muraközi lovakkal vontatott stráfkocsikkal szállították a megrendelőknek a kocsisok sokatmondó kategóriájába tartozó fuvarosok. Persze nem lehet mindenki agysebész, sem történészprofesszor, mert fuvarosokra is szüksége van a társadalomnak, és akkoriban ez még inkább így volt. Valójában nem is az IQ-val volt problémám, hanem azzal, ahogyan bántak azokkal a szegény, kiszolgáltatott állatokkal. Naponta több fuvart is csinált egy-egy fuvaros, melyeknek legalább a felét azon a meredeken, nagy bazaltkockákkal kövezett úton kellett felvontatni. Azok a telhetetlen emberek annyira megpakolták azokat a kocsikat, hogy szerencsétlen lovak, ha megfeszültek sem, vagy csak nagyon nehezen tudták felvontatni a kétszáz méternyi meredek szakaszon.

          Nagy kiabálások és káromkodások közepette szaladtak, hajtották az állatokt a még vízszintes úton, hogy lendületet vehessenek. Olyankor már tudtam, hogy szenvedni fogok az állatokkal én is, annyira sajnáltam őket.

          Amikor a lendület elfogyott, a kocsik megálltak, előkerültek visszagurulást gátló ékek és persze az ütlegek. Nem pálcák, nem ostorok, hanem husángok. Egyszerre kettő is. Kocsinként két ember, egy jobbról, egy meg balról ütötte az igavonókat. A kocsik közben számtalanszor keresztbe fordultak, a lovak patkói alatt szikrázott a bazalt. Néha elcsúsztak, hiszen a legtöbb fuvarosnak annyi esze sem volt, hogy a patkók hátsó felére gumitalpakat szereltessenek, a meglévő patkószegeket pedig kicseréltessék a kovácsmesterekkel, amikor már elkoptak. Az állat, ha   igyekezetében elesett, eget rázó káromlások között verték a földön fekvő szerencsétlent a lapátnyélvastagságú husángokkal, míg fel nem állt.

          Volt olyan eset, hogy azon a rövid útszakaszon három kocsi állatai  szenvedtek egyszerre. Egy muraközi ló tényleg nagyon erős, de ereje nem végtelen, bármennyire is hiszik azok az istentől elrugaszkodottak. A kétszáz méternyi emelkedőt több mint másfél óra alatt voltak képesek megtenni, és ezalatt a fuvarosok folyamatosan ütötték őket, közben pedig torkukszakadtáig üvöltöttek, káromkodtak.

          Egyszer megszámoltam, a lapátnyélszerű doronggal ötszáznál is több ütést kapott egy-egy ló. A fülsiketítő, alpári szitkozódásba a fuvarosok berekedtek, mire a tetőre értek, a lovaikról csorgott a veríték, és piros tócsákat hagytak maguk után. A nagy ütlegeléstől karvastagságú hurkák éktelenkedtek keresztbe-kasul az oldalukon, hátukon, sonkáikon. Ha egy helyre már tizedszer ütöttek, ott vér serkent és csorgott a verítékkel.

          Gyerek fejjel hányszor fantáziáltam lehetetlen dolgokon. Szerettem volna, ha azok a kimondhatatlanul erős állatok egyszer fellázadnának,  amikor már nem bírják erővel, és képtelenek a kocsikat megmozdítani is, amiért az iszonyú verést kapják, kínosan nyerítenek, nyihognak, horkantanak, és fel-felágaskodnak; olyankor miért nem tapossák el az előttük álló, torkaszakadtából üvöltő gonoszt.

          Ezeket a kínzásokat annyira gyűlöltem, hogy nem tudtam nem nézni. Én is szerettem volna beavatkozni, de hisz gyerek voltam.

          Emlékszem, egy alkalommal Hunfalvi tanár úr épp arra járt, amikor folyt az az iszonyú kínzás. Ő sem tudta megállni szó nélkül. Odament és valamit mondott az egyik fuvarosnak. Azt úgy elöntötte a düh, hogy szegény tanár urat egyetlen csapással leterítette. Úgy szedték fel az ismerősök.

          Érlelgettem az ötletet, hogy ha majd nagy leszek, építek a domb tetején egy kis házikót, egy kis bódécskát. Abban lesz egy nagy villanymotor, és a tengelyére a domb aljáig érő drótkötelet szerelek. Amikor a kocsik megtorpannak a völgyben, csak a kocsi elejére kell akasztani a kötelet és a villanymotor majd játszi könnyedséggel felvontatja azokat. De mindezt csakis a lovak érdekében tenném. Szerettem minden lovat, és gyűlöltem minden embert, aki lovat tartott. Nekem akkor csakis a sötét lelkű fuvarosok voltak a lótartók, akik elrugaszkodtak minden jóérzéstől, az állatok kínzása jelentette a boldogságukat, ha ugyan ismerték ezt a fogalmat.

          A ló pedig számomra szent állat. Ha valaki nézett már egy ló szemébe közvetlen közelről, az megérti azt a mélységet, amivel azok a  primitív emberek soha nem fognak, mert nem tudnak mit kezdeni.

          Aztán múltak az évek, felnőttem. Az intézet, ahol dolgoztam, épített egy szép turistaházat a Börzsöny gyomrában. A Kemence patak mentén, messze a településtől, csendes madárdalos erdő várta a pihenni vágyókat. A Fekete-völgy, vagyis ahogyan Kemence faluban mondják, „Csorna” varázsának hamar híre ment. Boldog volt, akinek lehetősége nyílt egy-egy hétvégét ott eltölteni. Én is szerelmese lettem a tájnak, már az első délutánon, amint megjelentem. Imádtam a természet et, azt a csendet.

          Szabadságom alatt is beiktattam egy hetes üdülést abban a paradicsomi völgyben, a béke völgyében. Már az első nap hajnalán kimentem a völgy felső végénél lévő öreg égeresbe. Az eget sem láttam a fák tetején összezáródó lomboktól. A magas, csupasztörzsű, zöld fedelet adó fák között szinte szentélyben éreztem magam. A hegy felől felkelő nap első sugarai a völgy végén oldalról tűztek a lombtető alá, és a gyengén párolgó avar felett a fák árnyékától csíkos lett a szemközti oldal, de még a párás levegő is. Azokban a percekben csak egyetlen madár dala hallatszott a magasból.

          Így bóklásztam, csörtettem lábaimmal a friss fű között megmaradt száraz avart. Minden érzékszervemmel a helyzetemre koncentráltam és élveztem minden pillanatát.

 A varázslatos perceket hírtelen távoli zaj, kiabálás törte meg. Egyre figyeltem, mitől is van az ünneprontó lárma, és elindultam visszafelé, a zaj irányába. Amint túljutottam a kisvasút sínének nagy kanyarján, ahol a patak először találkozik az erdei vasúttal, a keskeny erdei úton a sínek mentén lépdeltem lefelé. Aztán embereket hallottam, majd láttam. Az erdőben mászkáltak, magyaráztak. Néhányan a sínek mellett várakozó erős, széles hátú lovak mellett toporogtak. Ahogy elnéztem a kis csoportot, megmagyarázhatatlanul rossz érzéseim támadtak. A lovak pedig idegesen kapkodták a fejüket, mintha láthatatlan tárgyak repkedtek volna feléjük. Egyre csak az okát kerestem, amit akkor még nem is sejtettem.

          Előző napokban az erdő egy részét gépi fűrészekkel kivágták, és a rönkök közt serénykedők azokat a fákat gallyazták. Hatan - nyolcan. A várakozó lovakat az első kész rönkökhöz vezették. Minden lovat egy-egy nagy fekvő óriáshoz. A szerszámaik arra a munkára voltak kialakítva, vagyis a hám végén egy hatalmas harapófogóhoz hasonlító vas volt. Amint a favágók a szerszámot a fára helyezték, egyet rávertek fejszéjük fokával, és máris alkalmas volt a szállításra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen is van. De arra sem, ami ezután történt.

          A hajtók minden bevezetés nélkül állati üvöltésbe kezdtek és a lovakat nagy husángokkal verni kezdték. Szerencsétlenek azt sem tudták, melyik lábukra álljanak. A farönköket kellett a vastagabb végükre erősített harapófogójukkal az útra kihúzni a sűrű bozótból, a már földön heverő nyolc-tíz méteres rönkök között. Szinte egy darab sem volt olyan helyzetben, hogy egyenesen az út felé mutatott volna az iránya, így manipulálni kellett azok helyzetét. Az emberek pedig nem voltak képesek ezt felfogni, csak a lovak ütlegeléséhez értettek, attól várták a megoldást. Némelyik farönk végével már félig a földbe ásta be magát, amint a meredek oldalról az út tisztásához ért, de az sem számított. Egyik-másik husáng eltört a pokolian szenvedő állatok hátán.

Némelyik felágaskodott tehetetlenségében, próbált menekülni a kínzója elől, de  a másik husángos éppen a túlsó oldalon állt, az folytatta azt a szívszorító borzalmat. Mire egy-egy hosszú farönk az útra került, szerencsétlen állatok már sokkosak voltak és még az emberi köhintéstől is ugrottak egyet-egyet. Akkor közelebb mentem az egyik inkvizítorhoz, és megkérdeztem, hogy ha az úton úgyis eldarabolják azokat a hosszú rönköket, miért nem teszik már az erdőben? Könnyebben ki tudnák húzni azok a szegény állatok.

- Az úton könnyebb eldarabolni!  - mondta egykedvűen. De ne üsse bele az orrát más dolgába!

Nem tágítottam! Egy másik jómadár, aki nem halotta a beszélgetésünket, közelebb jött és választékos beszédével megszólalt:

-       Mit akar?  Mit dumál itt? - és megtörölte izzadó homlokát.

Erre neki is elmondtam ugyanazt. Egy pillanatra a levegőbe bámult, aztán intett társainak. Valamit susmusoltak, aztán visszajött és kérdőre vont; ki vagyok, mit keresek ott? Fenyegetőn, indulatosan gesztikulált, talán azt hitte, hogy azzal el tud rettenteni. Majd alább hagyta.

- Menjen a dolgára, maga városi. És folytatták tovább, amit állítólag már hetek óta csináltak.

Az a „munkazaj” hétköznaponként egyre borzolta az üdülők idegeit, reggeltől késő délutánig. Aztán a nap folyamán a feldarabolt rönkökkel megrakott csilléket összekapcsolták, amit aztán a sínek lejtése miatt vontatás nélkül, itt-ott fékezve vezették a falu szélén lévő telepre. A szinte halálra vert lovak egyenként lépdeltek a rakomány után komoran, fáradtan, sok sebből vérezve.

          Eszembe jutottak gyermekkori élményeim, fantasztikus, megmosolyognivaló vízióim, és újra nem tudtam beletörődni a szerencsétlen állatok sorsába.

          Másnap a faluba mentem, postát kerestem. De ha már a fatelep mellett vitt utam, céltudatosan bekanyarodtam. Kerestem a favágók vezetőjét. Szerettem volna a szemébe nézni, beszélni vele a látottakról, a véleményemről.

          Azt mondták, hogy fent van a Csornán. Gondolom, neki is van főnöke, őt hol találom? Az is a Csornán van! Passz.

          Aznap este, a hazafelé tartó erdei különítményt megvártam a sínek mellett, hogy beszélhessek a vezetőkkel és megtudjam, mégis mi a véleményük erről az egész állati eljárásról. Reméltem, hogy elfogadja a praktikus ötletemet a fák előzetes feldarabolásáról.

          Mondanom sem kell, hogy az akcióm kudarcba fulladt, mert a vezető az a fickó volt, aki előző napon oly gorombán elküldött. Mintha egy kakukk szólt volna hozzá, annyira sem méltatott.

Szó nem volt felháborodásom kifejezésre.

Megtörve üdültem még két napot, de nem bírtam tovább az egész völgyet betöltő, egész napos „munkazajt”. Nem üdülés volt az nekem, hanem büntetés, Egy céltalan, értelmetlen, kiengesztelhetetlen szörnyűség. Hazautaztam!

          Mindig azok a szerencsétlen állatok foglalkoztattak, amikor volt egy kis szusszanásnyi időm. Munkahelyemen, otthonomban egyaránt. Így teltek a hetek.

                                                     *

          Pesten a Népfürdő utcában volt a bemérő laborunk, oda jártunk egész nyáron. Az Elektromos Sportpályára is itt jártak a sportolók és szimpatizánsok, szurkolók és alkalmazottak. Nagy volt a gyalogos forgalom. A hatvanas évek közepén még nem volt oly sok autó., jobbára gyalog, illetve villamossal, busszal járt a városi ember. A Dráva utcától én is gyalog jártam a Népfürdő utcát. Félúton, ahol ma már sokemeletes betonkolosszusok állnak, egy fatelep volt, sok-sok fűrészelt áruval. Öröm volt látni, ahogy a gusztusos deszkákat rendezett kupacokba rakták, kicsik, nagyok, vékonyak vastagok...  A rend mindig jó érzéseket kelt egy civilizált emberben.

          A telepen felhalmozott deszkák sora sok kis utcácskát alkotott, amik közt néha nehezen forgolódtak a szállítással megbízott lovas kocsik. Egy-egy megrakott kocsi nem volt könnyű még két erős széles hátú, hétpróbás muraközinek sem.

          Egyik reggel épp a telep kapuja előtt lépkedtem, amikor az udvar felől fülemnek már ismerős, igazi fuvaros káromkodás, rekedt hangú kiabálás hallatszott. A következő pillanatban az egyik fuvarosnak nevezett nyikhaj elkapta az éppen lehetetlen helyzetben lévő pária zablakarikáját és az ostora nyelével ütötte a ló fejét, arcát. A szerencsétlen állat fájdalmában hátrálni kezdett, a kocsi eleje kifordult, az állat háttal nekiugrott egy kupac szélldeszkának. A kiálló pengeéles , vékony deszkaszál közül egy, a menekülő ló bal hátsó sonkájába vágott, és egy jó tízkilónyi darabot kihasított belőle. A kifordult húsdarab lefittyent, helyéből spriccelt a vér. A gazdája, vagyis az ütlegelője mérhetetlen dühében a keze ügyébe lévő lapát nyelével kezdte verni a friss húscafatot. Az állat nyerített, sikongatott, az meg csak ütötte. Ezt látva, az idegességtől és a dühtől a lélegzetem is elállt.

          Abban a pillanatban az úttesten egy rendőrautó közeledett. Soha jobbkor; gondoltam. Mint egy hajótörött, aki végre egy közeledő hajót lát, kirohantam az úttest közepére. Itt az alkalom, hogy végre egyszer történjen már valami. Most tehetek szegény állatért valami érdemeset. Ziláltan integettem mindkét kezemmel, míg az autó az út szélére állt.

Kiszállt a két egyenruhás rendőr.

          - Nos! Mi a baj?  - kérdezte az idősebb, amolyan rendőrösen.

Én kapkodva, fontoskodva előadtam a történteket, azonnali segítségüket kértem.

Erre a két „szerv” leballagott a lankás kocsifeljárón az udvarra, s a fuvarosok felé tartottak. Az öregebb a tányérsapkáját kezében tartva, már messziről kiabált.

- Mi van Pityukám?  Nem bírsz ezekkel a dögökkel?  Kecske való neked, nem ilyen nagy állat.

Amint odaértek, paroláztak, nevetgéltek, de a szenvedő állatot észre sem vették.

 Én pedig ott helyben megsemmisültem.

                                                                 *

          A munkahelyemen a postai tudakozótól akartam megtudni valamilyen állatvédő szervezet telefonszámát. Azt sem tudták, hogy ilyen egyáltalán létezik hazánkban, 1965-ben.