Nem lehettem még ötven méterre sem, már lőttek utánam. Legalább tizennyolc-húsz lövésre emlékszem, de nem találtak el, csak a golyók fütyültek körülöttem. Én meg csak rohantam, rohantam, bukdácsoltam a sötét, ismeretlen terepen. Azt se tudom, hogy maradt annyi erőm,  két olyan nap után. Társaimra se gondoltam, csak a szabadulás, az életben maradás szikrája éltetett, az adott erőt. Szegény fiúkat biztosan kivégezték még reggel előtt, ha csak ők is el nem szeleltek. Bár rájuk már biztosan jobba vigyáztak. Sajnálom szegény, jóságos cigarettás őrömet is. Remélem, nem lett komolyabb baja miattam. De hát ki nem tette volna ugyanezt az én helyemben, ha az életéről van szó? Nincs igazam? Ilyen az élet, kemény törvények segítik az életben maradást, vagy épp az ellenkezőjét is.

-  De Sándor! – szakította félbe a történetet. Nem akarom untatni, eleget locsogtam már! Úgy láttam, elmenni készült! Menjen csak nyugodtan. Nincs az előírva, hogy az idegent még hallgatni is kell, nem elég, hogy betolakodott és az ágyát is elfoglalta. És ezeket úgy mondta, mintha a korábbi gondolataimat akarná visszaadni.

             Közben, mint aki zavarát leplezi, rendezgette maga körül a felgyűrt takarót.

-   Tényleg menni akartam! – mentegettem magam, de már inkább maradok. Moziba készültem, de ez a film nekem izgalmasabb! Pizsamám felkapva a fürdőszobába siettem, hogy átvedlem, és hallgathassam tovább a menekülés kínjait.

Alig hogy elvonultam, megcsörrent a szoba telefonja.

-   Vár valami hívást? – kérdeztem, amint kivettem a szájamból a fogkefém, hogy beszélni tudjak. De mire válasz jött volna, az öreg fölkapta a kagylót, majd nyomban engem szólított.

Meglepődtem, mert soha, senki nem telefonálgat nekem a szállodába, így kétségek közt szóltam a kagylóba. A főmérnök érdeklődött az automatika állapotáról, meg a várható fejleményekről. Bizony elég kurtán-furcsán ráztam le, mert nem hiányzott ez a kis kitérő. Mit nekem Kábelgyár, meg holmi műszerek, ha ilyen történet lehet az ébren tartóm.  Siettem is végezni mindennel, hogy aztán bonyolódjanak a nem is kicsit érdekfeszítő történések. Az eső is elállt, már a villamosok is ritkábban jártak, csak az agyam kerekei zakatoltak, alig tudták feldolgozni a hallottakat.

-   De tessék csak folytatni! - bíztattam. Már nagyon kíváncsi vagyok a fejleményekre!

Az ágyamon hátradőltem, ő eloltotta az olvasólámpáját, és az ablakon beszűrődő utcai fények mellett folytatta azt a történetet, aminek kimenetelére még álmomban se gondoltam volna.

-   Futottam, ahogy a lábam bírta!  - folytatta. Nem kerestem, vagyis inkább kerültem az utakat, el akartam kerülni miden nem várt találkozást. Nem hiányzott abban a helyzetben senki emberfia. Hepehupás szántóföldeken, fagyott, levágott kukoricásokon bukdácsoltam az ágaskodó csonkok közt. Néha egy-egy erdősávba értem, hol akácosba, hol meg nyárasba. Olykor-olykor azért megálltam egy percre, hallgatóztam, nem követnek-e. A félelem állandóan azt hallatta velem, hogy nyomomban vannak, üldöznek. Így aztán nem is tudtam várni néhány percnél többet, csak gyötörtem magam, mint egy megszállott. De tudja, hogy van ez! Ha menekülni kell, és az embernek van ereje hozzá, bizony semmit nem kímél. Már órák óta úton voltam, de egyetlen pillanatra sem tudtam elszakadni a gyötrelemtől. Eszembe se jutott, hogy egy kicsit örülhetnék. És ami a legérdekesebb, és azóta sem fogtam fel, hogy semmi fáradtságot nem éreztem. Robogtam, mint egy gép!

Már pirkadt, amikor megközelítettem egy kis települést. Kicsiny helységnek látszott, de nem mertem bemenni. Féltem az igazoltatástól, mert papírjaim nem voltak. Egyenruhás katona hivatalos papír nélkül békeidőben is gyanús, hát még olyan zűrzavaros időkben. Aztán meg reggelig biztosan riasztanak minden hatóságot a szökésem miatt. Sokat gondoltam a kilátástalan helyzetemre. Mi lesz velem, meddig kell bujkálnom? Egyetlen nyugodt percem nem lehet a jövőben, mert bármelyik pillanatban elcsíphetnek. Ezzel együtt kell majd élnem, ha már erre voltam kárhoztatva, akár tetszik, akár nem.

Ott, a faluhoz közel, egy kukoricásban, levágott szárakból csináltam magamnak búvóhelyet, hogy nappalra elrejtőzzek, meg kipihenhessem magam. Szükségem lesz még az erőmre, csak azt nem tudhattam, meddig. Nem terveztem semmit, csakis a menekülést próbáltam a legbiztosabbra venni.

Amint megpihentem, akkor kezdtem érezni a fáradtságot. Egy jó óra múlva már úgy sajgott a lábam, hogy kétségbe estem miatta. Hogyan folytatom az utam, ha nem szűnik az a kutya fájdalom? Közben el-elszundikáltam, de rémülten riadtam fel valahányszor. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Azt hiszem, a zaklatott lelkem sehol se talált volna megnyugvást.

Az idő meg ólomlábon járt! Soha sem lesz már este! – türelmetlenkedtem. Órám nem volt, nem érzékelhettem az idő múlását, a vastag felhők miatt a nap járását se figyelhettem. Tehetetlenségemben rettenetesen megéheztem.

-   Gondolja csak el, Sándor! – csapongott a gondolataiban. Utoljára még Cegléden ebédeltem. Aztán másnap egy falatot, harmadnap meg tárgyalás előtt, de épp hogy csak, mert az is inkább kifele kívánkozott, mint befele. Hát elhiheti, hogy már nagyon rám fért volna egy kis elemózsia. Meg különben is. Üres hassal nem bírhatom azt a hajszát!

Alkonyodott, amikor végre elindulhattam! Bementem a szélső ház udvarára, és kikiabáltam a gazdát. Alacsony kis mokány emberke volt, át tudtam volna lépni a gyerektermetűt. Egy kis ideig furcsán néztük egymást - két idegen -, aztán mondtam neki, hogy nincs pénzem, meg élelmem sincs. Segítsen rajtam, hogy tovább gyalogolhassak. Azt mondtam, hogy Szegedre tartok, de nagyon messze van még az otthonom.

 -    Isten hozta! Katona! – mondta barátsággal. Kerüljön beljebb! - és a bejáratra mutatott.

 Én meg nagyon nem akartam bemenni.  Nem akartam, hogy többen is lássanak, pedig nagyon le akartak ültetni az asztalukhoz. Sajgott is a szívem egy kis nyugalomért, meg jó szóért, de azt mondogattam, hogy nagyon sürgős dolgom van otthon, nem érek rá üldögélni. Végül egy darab rozskenyérrel, meg egy arasznyi kalbásszal távoztam, mint egy koldus. Nem szaladtam, csak úgy mentemben ügyeltem mindenre, mindent kikerültem a lassan besötétült kis településen, de egy kis gyerekkel mégis csak összefutottam. Egyedül ment az egyik tanyába. Tőle kérdeztem, hol vagyok. Azt mondta, hogy Mélykúton. Hát, nekem aztán mondhatta! Ha a térképre gondoltam, csak az maradt a fejemben, csak arra emlékeztem, hogy Szeged, meg Baja egyformán vannak, csak az egyik a Tiszán, a másik a Dunán. De hogy az a Mélykút…

Úgy éreztem, mindig csak délre, tehát jó irányba haladok. Szerettem volna ismerősebb tájat találni, gondoltam, ott jobban tudnék magamra vigyázni, de erre egyelőre semmi esélyem nem volt.  

-  Tudja, Sándor, az ember nehezen bízik meg idegenekben, különösen az én helyzetemben. Mindenki gyanús lehet, akit nem ismerek. Akit meg ismerek, attól meg tudom, mit várhatok.

Közben megint kereszteztem egy vasúti pályát. Néha már nem szaladtam, csak szaporán szedtem a lábam. Egyre jobban gyötört a szomjúság. Sokat izzadtam a két éjszakai futástól, utána ez a száraz kenyér, meg fűszeres kalbász…  Taplóra száradtam!

A mindent elfedő sötét éjszakában egy legelőn mentem keresztül, ott találtam egy jószágitatót. Képzelheti, mennyire megörültem. Amióta úton voltam, azóta kínzott a szomjúság. Az még rosszabb, mint az éhség! Kétszer is ittam, meg pihentem is kicsit. Aztán friss erőre kaptam, és futva múlattam az időt. Mire világosodott, Bajánál voltam, bár azonnal még nem tudtam, hogy amit látok, az már a város. Volt nekem abban a városban valami rokonfélém, akinek csak a nevét tudtam. Úgy meg nem kezdhetem keresni! Erre se számíthattam!

Közben kikövetkeztettem, ha a Duna mellett haladok délre, előbb-utóbb jó vidékre kerülök. Ott már könnyebb lesz a sorsom. Ettől egy kicsit jobb kedvre derültem, mert ez látszott a legbiztosabb egérútnak. Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor elbújtam egy nagygazdaság udvarának csűrjében, amit később nagyon megbántam, mert nagyon közel voltak emberek, kutyák. Minden szavukat hallottam, amint beszéltek. A kutyákat meg nem lehet becsapni, mert azok szimata aztán pokoli. Ha azok éreznek valami idegent a ház körül, addig csaholnak, addig acsarkodnak, amíg valaki komolyan nem veszi a figyelmeztetésüket.  Mozdulni sem mertem, mert végül még rám talál valaki. Nem tudom, mit tettem volna, de annyi biztos, hogy nagyon elszánt, bármire képes lettem volna, csakhogy életben maradhassak.

A tető alatt a magas szénában feküdtem, de alig aludtam valamit. Amit meg sikerült, az meg inkább ájulás lehetett, nem alvás. Kimondhatatlanul fáradtnak éreztem magam, és ami a legmeglepőbb, este felé már ismét fásultság jelei kerülgettek.

-   Hallja! Nagyon megijedtem saját magamtól. Addig úgy füleltem, mint egy nyúl, egyik fülem, egyik szemem állandóan szolgálatban volt, de ott a széna tetején lanyhulni kezdtem.

-   Ej, ha! Nem lesz ennek jó vége! – gondolgattam. És hogy magamat hergeljem, azt kezdtem mondogatni – mint egy hülyegyerek -, hogy „most már megúszom, most már megúszom”! A fejem meg egyre jobban zakatolt. Nem tudtam szabadulni a mondókámtól egészen szürkületig.

Akkor előbújtam a jó meleg szénaágyamból, hogy még a szürkületben irányt tudjak választani. Az egész napos pihenés végén már arra is tudtam gondolni, hogy a teljesen átázott bakancsomban összegyűrődött vizes kapca, csúnyán feltörte a lábam. Meg a gyomrom is fájt, csak úgy sóhajtoztam miatta. Soha nem volt bajom a gyomrommal, de hát ez is része kellett legyen a szabadulásom kínjainak.

Az egyik szélső vityillóba bekopogtam, szerettem volna egy kis ennivalót koldulni megint, mielőtt belemegyek az éjszakába.

-    Hát képzelje! Nem egy csóró cigány családba botlottam?! Az elemózsia helyett csak rikácsolást kaptam. Káromkodtak, átkozódtak! Folyjon ki a szemem, rohadjak el, meg sok-sok csúnyaság…mert képes lennék elenni a gyerekek elöl azt a kis vacsorát! Utólag láttam, igaza volt a cigánynak, de kívülről nem láttam, ki lakik bent. Így hát éhesen folytattam!

Ahogy elhaladtam egy hosszú kerítés mellett, ahol a házak még eléggé messze voltak, egy széles földúton kellett keresztülmennem. Az út túlsó oldalán az árokban víz állt, teteje simára fagyott. Akinek a szeme szokja a sötétet, annak jó látása van fények nélkül is. Nekem aztán tényleg volt alkalmam megszokni az éjszakai vándorlást, rögtönzést. Nem bíztam a jég vastagságában, rámenni nem akartam, volt elég víz a lábbelimben is, hát nekirugaszkodtam, átugrottam!

Még tíz métert se mentem, amikor a város felöl autózúgásra lettem figyelmes. Alacsony, kopasz bokrok közt álltam pár pillanatig, aztán hamar leguggoltam. Ami biztos, biztos! – gondoltam!

Ekkor egy alak futott az úton, amerről az autó közeledett, és talán pont ott ugrotta át a jeges árkot, ahol én. Onnan más irányba szaladt, engem nem láthatott. Egy személyautó állt meg a fagyos földön csúszó kerekekkel a kerítés végénél, és négy ember ugrott ki belőle. Katonák voltak! Tábori csendőrök. Én marha! Ijedtemben én is futni kezdtem, bár ne tettem volna. Így aztán nem is jutottam messze, mert két nagy dög, két farkaskutya belém csimpaszkodott, majdnem ledöntöttek. Az egyiket ugyan jól megcsaptam, hogy elterült egy percre, de a másik egyenest a torkomnak ugrott, azt szorongatta. Teljesen pánikba estem, és jobbnak láttam nem hadakozni. Tudja, olyan váratlan volt minden, hogy mire észbe kaptam, már bilincs volt a két kezemen. A kutyákat tovább küldték, hisz eredetileg nem is engem üldöztek, csak szerencsétlenségemre éppen rosszkor voltam ott. Igazolni nem tudtam magam, hiszen papírjaim nem voltak, ezért, mint ilyen esetben a szabályzat szerint szökevényként kezeltek.

Hát! Ebben igazuk is volt! De ha még tudták volna, hogy milyen szökevény vagyok?

Néhány perc múlva elkapták a másik gyereket is. Ő is szökevény, de neki fegyvere is volt, amit menekülés közben eldobott. A nehéz puska akadályozta a futásban. Azt még megkerestették vele, mielőtt összebilincselték volna velem. Gyalog indultunk a városba.

Az a szerencsétlen, egy balatoni gyerek volt, valami komoly dolog volt a rovásán, azért menekült.

-    De nézze csak, Sándor! Milyen is a sors! Ha nem hadakozom azokkal a cigányokkal, ha csak öt perccel érkezem korábban, már nem találkozom a járőrrel. Biztosan megúszom. Istentelenül el voltam keskenyedve! Már-már biztonságban hittem magam, és terveztem a bújdoklásom éveit, de csak úgy nagy vonalakban, és mi lett e vége!

Beértünk a helyőrségi irodába, ahol egy gyors, katonás kihallgatás volt, mindkettőnket kifaggattak. Persze külön, külön! Azt nem hallhattam, amit a sorstársam mondott, de én azt hazudtam, hogy Kaposvárról szöktem meg, és Hódmezővásárhelyre megyek haza. Az igazat nem mondhattam meg, hiszen nem voltam a magam ellensége! Azt úgyis megtudják, már csak idő kérdése. Tudtam, hogy egy halálraítélt szökevényt a föld alól is előkerítenek. Ha nem ma, akkor holnap, vagy a jövő héten. De azzal is tisztában voltam, hogy a napjaim meg vannak számlálva. A parancsnok olyan vaddisznó volt, ha ott megtudták volna, ki vagyok, talán a helyszínen lepuffant. Erre a telefonálgatásaiból következtettem. Sehogy nem találták a hiányomat a kaposvári alakulatnál, ahonnan hiányoztam.

A társammal közös bilincset már a kihallgatások előtt levették, a gyereket elvezették, és többé nem láttam.

Az események gyorsan peregtek. Újabb telefonálásokkal se jutottak előbbre, teljesen felbolydult a szolgálatos személyzet. Végül egy csukott teherautóba tuszkoltak, amit kívülről bezártak. Kezemen bilincscsel ültem a hátsó ajtó mellett, fölöttem kis lámpa félhomálya derengett. A szemközti ülésen, egészen elöl, egy behemót zászlós ült, géppisztolyát a kezében tartva, merőn bámult rám, leste minden mozdulatomat. Akkor már teljesen feladtam a reményt! Belefáradtam, és nagyon elcsigázott voltam.

Amit elindultunk, az autó mozgásából arra következtettem, hogy a Duna hídján is átmentünk. Miután a szemem hozzászokott a félhomályhoz, semmittevésemben mindent tüzetesen megnéztem. Mindenben kerestem valami használható ötletet, amit így, vagy úgy felhasználhatnék a menekülésemre. Aztán beláttam, hogy ott ár semmi esélyem nem volt. Néma levente kísérőmet kérdezgettem erről-arról, de egyetlen válaszra se méltatott.