A ház alatti mély pince volt a szállásunk egész télen. A front heteken keresztül Cinkota és Mátyásföld között állt mozdulatlanul, a házunktól alig háromszáz méterre. Hosszú vakoskodás után, január elsején eldőlt a sorsunk. Az udvarból eltűntek a német katonai teherautók, amik a nagy fenyőfák fedezéke alatt várták az újabb parancsot. Újév napjára megváltozott a világ. Új helyzetben új katonák, új szokások, új nyelven kiabáltak az udvaron.

               Hozzánk románok jöttek először, szakálas, csúcsossapkás, mosdatlan, erősen penetráns gátlástalan népség. Talán semmiben nem különböztek más nációk katonáitól, de nekünk akkor ők voltak az ellenség, őket kellett elviselnünk.

               Én öt éves voltam, fivérem kettő, és a velünk együtt lakó családban volt még két korombéli fiúcska. Az apjuk eltűnt a keleti fronton. Alig nyitották meg az orosz frontot, máris megkapták az értesítést a szomorú esetről. Egy öreg bácsi is volt velünk, a nálam három évvel idősebb, nevelt fiával. A gyerek anyja Budán rekedt a front elején.

               Felettünk a házat szétlőtték, két aknát is kapott anélkül, hogy tudtuk volna. Oly nagy volt a csatazaj éjjel, nappal.

               De mint említettem, újévkor megváltozott körülöttünk minden. Addig az életünket féltettük, attól a naptól kezdve pedig a holminkat. Mert a katonák vittek mindent, ami mozgatható volt. Apám zsebórájától a falra akasztott, rozzant petróleumlámpáig mindent elhurcoltak. Mindegy, csak vihessenek valamit.

Néhány nap után a helyzet némileg konszolidálódni látszott. A rablások ritkultak, a románokat ruszkik váltották fel. Már nem hallatszottak lövöldözések, így az alagsori helységek ablakai elől elkerültek a homokos ládák, amiket a kósza lövedékek és kiszámíthatatlan repeszek miatt raktak oda.

               Az egyik alagsori helyiségben dolgozott Pista bácsi. Nekem nagyon magasnak tűnt, talán száznyolcvan is lehetett, de egészségtelenül vékony. Beesett arca állandóan borostás volt, hófehér haja és pofaszakálla teljesen egybemosódott. Fogatlan állkapcsa előreállt és mindig a szájában tartott valamilyen szeget. Minden ramattyal megrakott kis asztalkája mellett alacsony, háromlábú székén üldögélve dúdolászott, vagy csak hümmögött ismeretlen, dallamtalan dalocskákat. Számomra a bácsi talán nem is ember volt, hanem valami tartozék vagy berendezési tárgy. Akár mikor mentem a szobájába, mindig ugyanott, ugyanúgy ült, éppen úgy dünnyögött. Csupán a szemében volt valami élet, valami figyelemre méltó huncut csillogás, amit néha észrevettem, és talán csak ettől különbözött a szegényes berendezési tárgyaktól, bútoroktól. Cipőket javított a környéken rekedt embereknek. Akik tehették, a front közeledtével elmenekültek nyugatabbra, vagy még tovább, Nyugat-Európába. Csak az olyanok, mint mi, akiknek szinte mindegy volt, helyesebben mindegy kellett, hogy legyen, hol ér utol a végzet, azok maradtak csak kilátástalanságukban. És ezek az emberek összetartottak, segítették egymást a bajban, mert az bizony volt bőségesen.

               Pista bácsi egy javításért kapott néhány újnyi sózott szalonna darabkát, vagy három-négy szem krumplit, vöröshagymát, maréknyi sót. Ezek voltak a legfontosabbak és a legkevésbé elérhetőek.

               Aztán kitavaszodott. Mi, gyerekek, hamar feltaláltuk magunkat, megtaláltuk a helyünket a világban. A mi kicsi kis világunk az udvarunk és a szomszéd udvara volt, ahol a maradék gyümölcsfákon még termés is készülődött valamennyi. Az udvar hátsó felében álló hatalmas hársfa úgy virágba borult, hogy úgy talán még soha.

               Tövében, karvastagságú vadhajtások közt keskeny létra szolgált a fára felvezető hídként. Aki csak tehette, szedegette a hársvirágot. Ha már adta az Isten, hát éljünk vele. Szerettem a hárs illatát, teáját is. Igaz, könnyű volt a hársvirágot választani, hisz akkor még azt sem tudtam, hogy más is létezik. 

               A férfiak, akik valamilyen okból megúszták a frontot, otthon próbáltak érvényesülni, ügyeskedni. Sokszor láttam, hogy hoznak egy nagyobb darab tűzi fát, zacskóban babot, sárgaborsót, gerslit, a suszter Pista bácsinak egy-egy darab autógumit. És azt is láttam számtalanszor, hogy az öreg az autógumikat megnyúzta. Lefaragta annak futófelületét, és a visszamaradt köpenyből - ami erős szövedék volt gumival kiöntve -, kiváló cipőtalpat fabrikált. Nem lehetett szegelni, csak varrni. Még ma is emlékszem a cipőjavítás mozzanataira. A környéken szinte mindenki olyan gumitalpas cipőkben, bakancsokban járt. És ez volt a természetes, az egyetlen lehetőség. Háború volt.

               Egy délután a házunk előtt elhaladó orosz katonai személykocsi hirtelen megállt. A sofőr kiugrott és a bal hátsó kereket nézegette. Káromkodott egyre hangosabban, sapkáját verte a földhöz. Nekem, kis gyereknek tetszett a mókás előadás, amit a kerítésen belül a sűrű bokrok közül figyeltem Lacival, Pista bácsi nevelt fiával. A kocsiban ülő tiszt is kiszállt. Ő volt a major. Ismerte mindenki. Alacsony, köpcös, kissé sánta ember volt és mindig légycsapóval járkált. Azt mondták rá, hogy neki az a puskája. Kis várakozás után ő elment gyalog, hisz nem volt már messze a parancsnokság. A második utca sarkán egy takaros villát rendezkedtek be neki, ami egyben a parancsnokság is volt. Bizonyos értelemben jó is volt nekünk, mert emiatt kevesebb bajunk volt az egyébként meglehetősen szabad erkölcsű közlegénységgel. Alig hallottunk betörésekről. Azt is mondták a szomszédok, hogy akkor már a major nagyon keményen büntette az efféle dolgokat.

               A sofőrünk elő szedett egy tartalék külső gumit, amit a léckerítésnek támasztott olyan közel, hogy a bozótból az ujjammal elértem. Nagy üggyel-bajjal leszerelte a kocsi kerekét is, de közben el-elkapta az indulat, és visszatérő káromkodásokkal enyhítette a technika bosszantásait. Körbe-körbe járta, szerelő vasakkal piszkálta, feszegette a kereket, de sehogy nem tudta a felniről leszerelni az oldalán kivágott gumiköpenyt. Szenvedett egy darabig, aztán földhöz vágott mindent, ami a kezében volt és fejcsóválva elballagott.

               Amint ott ültünk a bokrok közt, csodálatos ötletünk támadt. Mi lenne, ha a kerítésnek támasztott autógumit levinnénk Pista bácsinak? Tényleg! De jó ötlet. Azonnal előmászunk rejtekünkből, ki az utcára, és a vadonatúj kerékgumit begurítottuk az udvarba. Felemelni nem lehetett, mert mi kicsik voltunk, a gumi pedig túl nehéz. Nem baj, gurult az a saját lábán.

               A ház bejárata legalább negyven méterre volt a kaputól, ahol bevezettük a lépcsőházba. A hűvös, vörös márvány lépcsőkön mezítláb lépkedve, leengedtük az alagsorba, ahol Pista bácsi szobája volt. Amint begurítottuk az ajtón, az öreg megrémült a vadonatúj gumi láttán. De Laci megnyugtatta, hogy az utcán találtuk. Az öregnek se kellett több, kapta veszélyesen éles suszterkését a kneipet, és abban a percben kettévágta, majd a rozoga vaságya alá rejtette.

Jó fogás volt - gondoltuk, és büszkén indultunk fel a lépcsőn. Még a felénél se jártunk, amikor kivágódott a nehéz bejárati ajtó és az ismerős sofőr nagy hangon szitkozódva rohant le a lépcsőn, egyenest a suszter műhelyébe. Könnyen megtalálta a tetteseket, hisz az udvar homokjában és a lépcsőház vörös márványán tökéletesen kirajzolódott a gurított kerék lenyomata.

A szobát egy pillanat alatt feldúlta. Az ágy alatt megtalálta a kettévágott gumiját. Egy lendülettel orrba vágta szegény Pista bácsit, aki elszédült és elvágódott. Mi menekültünk, én előbb jártam már, Laci utánam.  Majd a katona előkapta pisztolyát és rohant utánunk.

Nem tudhattam mi történik, és hogy hol van a katonánk, csak rohantam felfelé. Épp kiugrottam az ajtón mikor hatalmas dörrenés rázta meg a kétemeletes ház márványlépcsőházát. Aztán még egy, és még egy. Laci az emeletre menekült, én az udvaron, a hátsó oldali fák közé. A hársfa mellé érve villant az ötletem, hogy a sok vadhajtás közt álló létrán felmászom és elrejtőzöm a magasban. A hatalmas termetű fán rengeteg rejtekhely kínálkozik. Kapkodtam a lábam a létrán, ügyetlenül, türelmetlenül. Arra nem is gondoltam, hogy a lövésektől meghalhatok, csak bennem volt a menekülés ösztöne. Így tanultam akkor már több mint egy éve. A bombázások miatt állandóan úton voltunk Celldömölk és Mátyásföld között, hát akkor sem tehettem mást. Aztán egy rossz lépés következtében leestem a létráról a sűrűn nőtt vadhajtások közé. A fa töve körül legalább másfél méter széles bozótba úgy beszorultam, hogy mozdulni sem tudtam. És ez lett a szerencsém. A katona látta még a háztól, hogy a létrán felfelé indultam, ezért nyomomba eredt. Én csak azt hallottam a fa tövéből, hogy zihálva, dohogva rohant fel a létrán. A levelek közt felkukucskáltam és láttam, amint pisztolyával a kezében a létra végénél megállt. Hallgatózott egy kicsit, aztán ismét kiabálni kezdett. Izgága ember volt, ezt már az utcán is bebizonyította, és az idegessége még fokozta ezt. Szavait nem érthettem, de eszem ágában sem volt megmoccanni. Erre lemászott és körbe-körbe járkált a fa körül, figyelte, hol lát valami mozgást. Majd miután nem talált, elkezdett lövöldözni a fa ágai közé. A nagy vadászat közben én tőle csak két-három méterre a bokorban lapítottam, szinte kuncogtam. Valójában nem fogtam fel, hogy a dolog halálosan komoly, amiben az életem a tét. A kiürült tár helyett újabbat töltött és még lőtt kettőt, vagy hármat, aztán visszasietett a lépcsőházba, hogy az ott szem elől vesztett társamat keresse tovább.

               Azt ma sem tudom, hogy Laci hol bújt el a zegzugos, romos padláson, de egy biztos, őt sem érték el a lövedékek.

               Tagjaim hetvenszer elzsibbadtak, lehorzsolt oldalamból kiserkent vér már rég megalvadt és megszáradt. Sokszor hallottam mászkálást a bozóton kívül, de nem tudtam ki mászkál odakint. Inkább vártam.

Már alkonyodott és ing nélkül fázni kezdtem. Amikor apám hazaért, Pista bácsitól megtudta a nagy eseményt. Együtt jöttek keresésemre. Amint meghallottam az ismerős hangokat, bár bizalmatlanul, de lassan előmerészkedtem. Épp ideje volt, mert a szúnyogok hada nagyon rám kapott.

               Apám szigorú ember volt, tartottam is a találkozástól, jobban féltem tőle, mint a pisztolygolyóktól. De amint meglátott, szótlanul állt a létra mellett, megvárta amíg odasettenkedek. Lassan leguggolt és csak annyit mondott: „fiam, ilyet többet ne csinálj”! Aztán nyakába emelt, így ballagtunk a vacsorához.

Ami biztos az a biztos, az éjszakát, és még kettőt nagynéném házánál töltöttem, Cinkotán.

A lépcsőház vörös márvány kövén még ma is látszanak a kis, izgága, szőke sofőr fegyverének nyomai.