Iván csonka családban nőtt fel, nagyanyja és édesanyja nevelte. A Nagyi hetven felé poroszkált, öreg, hajlott hátán kis barna mellénykét viselt télen, nyáron. Bütykös, köszvényes kezein a fényes, laza bőre alatt cikkcakkos erek domborodtak rendezetlenül. Ö vezette a háztartást, mert a lánya, Iván anyja a pesti Villamosközlekedési Részvénytársaságnál - akkoriban még BESZKÁRT -nak nevezték - dolgozott nyugdíjazásáig. Mindkettőjük szemefénye a gyermek volt.

Az ötvenes évek elején Ivánt, mint szegény sorsú család gyermekét a Vöröskereszt útján egy évre Svajcban helyezték el egy tehetősebb falusi családnál és amikor onnan hazatért, nem volt maradása. Sehogyan nem találta a helyét. Nem tudtak úgy a kedvére tenni, hogy megbékéljen a sorsával. Etették, itatták, elhalmozták játékokkal, kapott ólomkatonát, igazi, működő kis gőzgépet, kézzel tekerhető áramfejlesztőt, és még ki tudja már mi mindent, de a fiú egyre csak az elmúlt egy esztendőt emlegette.

Végül a gondok megoldódtak. Miután Iván a svajci nevelőszülők gazdaságában lévő kutyáról oly nagy lelkesedéssel beszélt, ezért elhatározták, hogy szegény gyerek szenvedéseit megpróbálják megváltani egy jópofa kiskutyával. Bayer bácsi közbenjárásával került is a házhoz egy már felnőtt, de egészen fiatal kutyus, egy drótszőrű foxi. Fürge, figyelmes kis ugribugri jószág volt.

Hamar beilleszkedett a család életébe, vagyis a család a kutyáéba. Minden bohóságra rá lehetett szedni szegény kiskutyát, amit aztán szolgai módon végre is hajtott, olykor még meg is ismételte, amiért nagy nevetéssel, ovációval jutalmazták. Egy gyerekre azt szokták mondani ilyen helyzetben, hogy produkálja magát, de egy oktondi drótszőrűre csak nem illik ez a jelző. Mindenesetre öntevékenyen tette a dolgát, kivált, ha figyeltek is rá.

A szomszéd utcában volt valamikor egy háztömbnyi területen egy felekezeti leánynevelő, amit teljesen megsemmisítettek a háború eseményei. A kerítés nélküli, majd háromezer négyszögölnyi kertben évekig csak a romok éktelenkedtek. Azaz, maradt még a kert közepén egy tizenöt négyzetméteres betonmedence, mellette egy rideg, betonfalú tusolóval. Az egészből már csak a másfél méter mély, poshadt vizet tartó beton volt épségben. Éveken át senki sem törődött az egész telekkel, így a medencét is leginkább a békák uralták. A víz utánpótlását az égiek végezték hosszan tartó csendes esők és nagy viharok formájában, így az soha nem száradt ki. De sűrű volt, mint a törökösen főzött kávé.

A környék srácai is azon az üres telken élték életüket, fociztak, indiánosdit játszottak és közben bosszantották Csupka bácsit, a madarászt, aki nagy csapóhálójával fogott mindenféle énekes madarat. A madárfogáshoz pedig a csend a legfontosabb eszköz, hát ebben volt leginkább hiánya szegény öreg, magas, egyszálbélű „Stiglinc bácsinak”, mert csak így hívtuk magunk közt.

Amint a kutyus a csapathoz szegődött, az első perctől kezdve jól érezte magát a suhancok seregében. A fiúk nevet is adtak neki: a kor divatja szerint a Partizán nevet kapta. 

Egy alkalommal valamelyik suhanc a betuszkolta Partizánt a medence minősíthetetlenül koszos vizébe. Az úszott egy kört, majd még egyet. Láthatóan élvezte a fürdőzést, bár meggyőződésem, hogy életében a legnagyobb víz, amit látott, az előző napi zápor után összegyűlt pocsolya a kutyaház mellett a hátsó udvarukban. Aztán kimászott és fékevesztett örömében többször is megrázta magát amolyan igazi kutyamódra, majd az őt  körbeállókra felugrálva szórta magából a mocskos, barna fürdővizet, meg futott néhány kört a maga szertelenségében.  Attól a naptól kezdve a prérinek - mert így neveztük azt a senki földjét - mindennapos vendége volt a már köztulajdonnak hitt Partizán is. Mindenféle mutatványokkal bővítette repertoárját, amit már a környék lakói is megcsodáltak. A legszenzációsabb teljesítménye a medencébe dobott fél tégla megkeresése és a felszínre szenvedése volt. Garantáltan semmit sem láthatott a sűrű lé fenekén, mégsem tévesztette össze más kövekkel. Prüszkölve, fuldokolva, de minden alkalommal felhozta a neki ugyancsak mély víznek számító jó méternyi víz aljáról, és diadalmasan tette le valamelyikünk lábához. Ma sem értem, hogy volt képes rá!

Mátyásföld és Cinkota között folydogáló Szilas-patak mentén számos bombatölcsér nyugodott sok éven át a háború után, melyekben szép tiszta víz gyűlt össze, és hatására, érdekes módon kialakult egy harmonikus vízi, vízparti növénytársulás is. A kellemes kis tavacskákat aztán rendesen benépesítette a békák, siklók, tarajos gőték és a milliomnyi szúnyoglárva népes tábora. A nyári napok hevében néha leszaladtunk és a hat-nyolc méter átmérőjű tavacskák kellemes vízében megmártóztunk. Szerettük azokat a vizeket, mert kellemes fürdőzést nyújtottak, veszélyesek sem voltak, hisz nyakig sem ért, ha felálltunk bennük.

Láttuk Partizán elevenségét és teljesítményeit, felmerült az ötlet, hogy a medencénél sokkal felségesebb vizekben tegye mindazt, amit oly káprázatosan művelt. El is kísérte a csapatot a bombatölcsérekhez. Valóban rendkívüli élményben volt része a kutyának is, de nekünk is. Megszállottan úszkált, jobbára a víz alatt. Alig, hogy feljött levegőért, máris a fenéken úszkált, forgolódott, néha a lábai voltak felfelé. Úgy fürdőzött, mint egy vidra.. Ez így ment egész nyáron. Ellenben, ha vízisiklót látott a vízben, nem lehetett beküldeni. A közelébe sem mert menni. Amíg a kígyóveszély el nem múlt, egy másik kráterhez szaladt, ott hancúrozott.

Ezek a tavacskák a lakástól talán ezer méterre lehettek, így nem volt akadálya annak sem, hogy a nyár elmúltával Partizán akkor is elszakadjon egy kis fürdőzésre, amikor a fiúk már iskolába jártak. Pajkos társainak tekintette a villámgyorsan cikázó kecskebékákat és ártalmatlanul játszadozott velük órákon át.

Aztán októberi lombhullás ideje volt, a csendes esők már leparancsolták a sárguló lombok nagy részét a fákról, amikor Partizán - mint minden délután - akkor is a rét elszáradt füvét járta, béka barátait látogatta. A bágyadt napsütésben, dolga végeztével, a hazafelé vezető úton bandukolt, ami a Mátyásföld-Alsó állomásnál keresztezte a gödöllői HÉV vonalát. Senki sem tudja, hogyan történt, de egy sebesvonat, amely nem állt meg, csak átszáguldott az állomáson, elgázolta a kutyust. Estefelé találták meg a sínek melletti árokban, de még élt. A jobb első lábfeje összeroncsolódott, de eszméletét visszanyerte hazaszállítás közben. Szomorú szemmel nézte a vele törődőket, de nem evett, nem ivott, csak feküdt. Összes mozgása a sebes lábának nyalogatásából állt. Kócos, csapzott bundája igazi beteg állat hatását keltette. Másnap estefelé halkan nyüszögni kezdett, majd egyre hangosabban jelezte, hogy valami nagy baj van vele, nagy fájdalom gyötri szegénykét, ami – nyilván – egyre fokozódott. Harmadnap délben már folyamatosan sírt szegény kis Partizán.

A család tanácstalan volt a beteg állapota láttán, mert akkoriban még nem volt természetes, hogy a beteg kutyát orvoshoz vigyék. Egyébként is rendkívüli költség volt egy orvosi beavatkozás; és mivel egy keresetből éltek, ez fel sem merült.

Estére a kutyus belázasodott, remegett, de hajlandó volt egy kis tejet inni, ami jó jelnek bizonyult.

Az éjszaka folyamán furcsán vonyított, néha csaholt is, meg szűkölt, de reggelre teljesen elcsendesedett. Iván, aki szinte belebetegedett a történtekbe, félve ment kutyaházhoz. A legrosszabbra számítva hajolt a szép zöldre festett házikó ajtajához. Az ajtónak háttal feküdt Partizán, csendesen lélegzett. Szólította is, de a beteg csak a farkát mozdította meg egy picit, jelezve, hogy tudomása van a látogatóról. Azzal Iván iskolába ment.

Amikor délben hazatért, a kutya a kertkapuban ült. Nyelve kikandikált szájából, amint lihegett, szemei alatt mély gyűrődések, mint egy megfáradt ember szeme alatt egy-egy mély ránc. Tekintete bágyadt, fátyolos, de figyelmes volt. Ki tudja, mi járhatott az eszében? Amint kinyílt a kertkapu, akkor látta Iván, hogy Partizán roncsolt lábfeje hiányzik. Az éjszaka folyamán az ösztönei szerint mentette életét, és kínok kínjával lerágta az összeroncsolt részt. Azért hallatott oly furcsa, fájdalmas hangokat éjszaka.

Aki látta a kutyust betegen, joggal gondolhatta, hogy esze szerint cselekedett. Az elhalt végtag csak veszélyt és fájdalmat jelentett számára, ezért radikálisan oldotta meg saját sorsát. Mily fantasztikusan bölcs is tud lenni a természet!

A baleset után Partizán még négy évet élt a család szeretetében és oltalma alatt, sántikálva. A réti fürdőzéseket pedig már csak felügyelettel tette, önhatalmúlag soha, és nagyon félt a robogó szerelvények hangjától.