Akkor még nem volt Ferihegy, vagyis Ferihegyen nem volt repülőtér. A nemzetközi járatok a Mátyásföldről Budaörsre telepített kezdetleges reptérre érkeztek és onnan indultak. A II. Világháború alatt az utolsó menetrend szerinti járat, ami elhagyhatta a magyar légteret, egy Air France gép volt, és Párizsig repült. A gépen utazott a magyar állam főpilótája és egyben a kormány pilótája is, Újvári László.

Az irodalom szerint:

1893-ban született. „Nemzetközi légiforgalmi repülőkapitány. A magyar katonai repülés I. világháborús kiemelkedő személyisége. A Műegyetem négy félévének elvégzése után 1915-ben tisztjelöltként került Bécsújhelyre, megfigyelőkiképzésre. Mint repülő-megfigyelőtisztet vezényelték az olasz frontra Perginébe a 21. felderítő repülőszázadhoz. Feladatának elvégzése mellett két légigyőzelmet ért el, géppuskájával lelőtt egy hárommotoros Capronit, majd egy egymotoros Farman repülőgépet. Mindkettőért kitüntették. 130 ellenséges terület feletti felderítő repülése után pilótakiképzésben részesült és mint tiszti pilóta, Szegeden repülőoktató lett.

1917-ben az 59. Gyorsfelderítő századhoz vezényelték pilótának és megfigyelőnek. Itt már egy PHŐNIX-1-gyel, az akkor legkorszerűbb felderítőgéppel repült és légiharcokban sikeresen védekezett az ellenséges repülők túlerejével szemben. Eredményei alapján kitüntetéseinek száma tovább növekedett és a Vaskoronarendet is megkapta.

Ezt követően áthelyezték a 42. Vadászrepülő-századhoz, Háry László parancsnok mellé elsőtisznek. A századnál ALBATROS-III. vadászgépével további hat győzelmet ért el, de ott is kétszer lelőtték.

A háború után repülőszolgálatra  jelentkezett és ismét a Háry századhoz került Mátyásföldre.

A Tanácsköztársaság alatt mint kötelékparancsnok vett részt az északi hadjáratban és FOKKER D-VII gépével elsőként aratott légi győzelmet egy intervenciós felderítőgép felett.

1920-ban Szegeden repülőoktató a nemzeti hadsereg első repülőalakulatánál, majd mellőzését érezve kilépett a hadseregből és 1922-től az AERO EXPRESS légiforgalmi vállalatnál szolgálatba lépett.

1923-1926 között részt vett a vállalat pilótáinak oktatásában, járt Törökországban a repülőjárat kibővítésének tanulmányi kiküldötteként és rendszeresen repülte  hidroplánokkal a Budapest-Bécs légiforgalmi vonalat.

1926-ban a vállalat megszűnésekor a francia-román érdekeltségű CIDNA (Compagnie Internationale de  Navigation Aerien) nemzetközi légiforgalmi társaság pilótája lett Párizsban, rendszeresen repülve a társaság hárommotoros FOKKER repülőgépével az Európát átszelő Párizs-Bukarest légi vonalat. Repülőgépét két ízben érte villámcsapás, ami abból is adódott, hogy pilótáinak magas fokú vakrepülés-kiképzése révén ez a társaság repült először éjjel és nappal, miden időjárási körülmények között.

A polgári légiforgalom hazai megalakításakor, 1938-ban az AIR FRANCE-tól a MALÉRT hazahívta légiforgalmi osztályának vezetésére, főpilótának. Ekkor már több mint egy millió kilométert repült légiforgalmi szolgálatban, így kiváló kiképzője volt a főleg sportrepülőkből toborzott légiforgalmi pilóta és rádióstisz gárdának.

1941-ig a háborús Európában is sikerült nemzetközi légiforgalmunkat kiterjeszteni és a legmagasabb szintűnek elismertetni.

1942-ben, amikor a MALÉRT teljes  állományát hadi szolgálatra vezényelték, Újvári tartalékos századosi rangban a repülőüzem katonai parancsnoka lett. Ilyen minőségben nehéz frontszolgálatot is vállalt, amikor JU-86-os gépekkel sebesülteket szállított el az első vonalakból a hadikórházakba.

Égő gépével egy alkalommal kényszerleszállással tudta csak saját és személyzete életét megmenteni.

1945 után a MALÉRT személyzetével együtt hazatért és alföldi birtokán gazdálkodott. 1950-ben felmerült a légiforgalomba való visszahívásának gondolata, amit a hatóságok többnapos kihallgatás után megakadályoztak.”

/Repülési Lexikon 2, Akadémia kiadó, Budapest, p:432./

Eddig a hivatalos adatok! A harcedzett, komor külsejű, elszánt lelkületű pilóta egyéniségének egy másik oldala is ide kívánkozik, hogy teljes képet kapjunk személyiségéről.

Már diák korában tudta, hogy csakis pilóta lehet. Más foglalkozás, számára számításba sem jöhetett. Minden gép érdekelte, ami mozgott, a HOFFER traktortól a repülőgépekig bezárólag. A kiskunfélegyházi miliő kissé hóbortosnak tartotta ezért a lelkesedéséért, de az egyetem éveire már elhitték, hogy nem csupán bolondériája a repülés utáni olthatatlan vágya.

Az egyetemet jó előmenetele ellenére két év után elhagyta, mert már nem tudta kivárni az időt, hogy végre repülhessen. De az elképzelését akkor csakis honvédségi vonalon valósíthatta meg, így Bécsújhejre csak közbülső, és egyben magasabb szempontok miatt volt kénytelen elszegődni. Akkor is csak megfigyelőnek, és fedélzeti géppuskásnak képezték ki, ahonnan egyenesen az olasz frontra vezényelték. Csak a háború harmadik évében lett pilóta, amit igyekezett a legtökéletesebben művelni. Tőle távol volt minden politikai hatalom és hadviselés. Őt csakis a repülőgépek és maga a repülés érdekelte, a vele járó dolgok szinte mellékesek voltak. A sors iróniája folytán ezt csakis a fronton élhette ki, hiszen minden repüléssel kapcsolatos dolog akkor egyben hadi dolog is volt. A háború befejezése előtt került először Szegedre oktatónak, képezni a hadra fogható pilótákat. Nagy kuriózumként tanított éjszakai repülést is.

Mérhetetlen szerencséje folytán élve került haza a háború alatt átélt számos bevetéséből.

Az I. Világháború befejezése után ismét jelentkezett légi szolgálatra. Ekkor vetődött Mátyásfölgre és ebben az időben házasodott. A házasságából két gyermek született, Tibor és Sándor. A remek anyagi körülmények között lévő család a mátyásföldi villanegyedben, a megannyi  milliomos között telepedett le egy takaros villa tulajdonosaként.

Társadalmi helyzete ellenére nem élt az azzal járó lehetőségekkel. Nem szerette a hivalkodást és őszintén természetes, majdhogynem baráti viszonyban volt a nála sokkal alacsonyabb társadalmi rétegek képviselőivel is. Kedvelt társasági lény volt és nem titkolta, hogy nagy hódolója a gyengébb nemnek.

Egy alkalommal feleségével repült Párizsba, hisz ott volt a második otthona. Erre az alkalomra kieszközölt valamilyen kisebb repülőgépet, amivel csak ketten repültek. A feleség nehezen viselte a repülést, ezért több alkalommal le kellett szállniuk. Párizsban a szokott szállodában laktak napokig, míg egyik este alaposan a pezsgős pohár fenekére néztek. Aztán éjszaka a hálószobában a feleségét egy francia lány nevén szólítgatta és a feleségéről csak annyit mondott, hogy ő most jó messze van. Lett is ebből bonyodalom, de cseréptörés azért nem.

Mivel a legjobb körökben, legfinomabb társaságokban forgolódott külföldön, finom ízléssel a legdivatosabb ruhadarabokat hordta haza családjának, ismerőseinek, de elsősorban feleségének. Így volt a legújabb hanglemezekkel is. Mátyásföldre így hamarabb eljutott a párizsi és londoni divatáradat, mint az akkori Budapestre.

Nem szívesen beszélt egy londoni társaságról, ahol olykor speciális összejöveteleket, szeanszokat  tartottak. Nagyon is  racionális létére nem hitt mindenféle hókusz-pókuszokban, de a spiritizmus rendkívüli módon foglalkoztatta. Egy alkalommal járt Ausztráliában. Amikor az útra készült, felkereste egy idős, egyszerű asszony és megkérte, hogy kerítse elő a fiát Ausztráliában, mert nem válaszol már évek óta a leveleire. Másnap Újvári elment a nénike lakására a címért, aki egy eredeti ausztrál levélborítékot készített a pilótának. De a hosszas beszélgetés közben azt nem kapta készhez, arról megfeledkezve távozott, és még azon a napon elrepült.

Abban az időben egy ausztráliai repülőút sok napig tartott, hisz csak részletekben, fővárostól-fővárosig araszolva, Ázsián és a szigetvilágon át lehetett eljutni. Közben gyakran motor és egyéb javítások miatt kellett egy-két napot várakozni a földön, bár ezeket mindig maga végezte. Nem bízta senkire az életét. „Az én életemért csak én felelhetek!” - mondta számtalanszor.

Amikor megérkezett a távoli kontinensre, konstatálta, hogy nem kapta meg a címet hordozó borítékot. A történet végéről itthon beszélt. Emlékeztette a nénit, hogy egy bizonyos napon úgy dél tájban elővette az ottfelejtett borítékot és a címet hangosan felolvasta. Ezt a nénike is így mondta. A világjáró megtalálta a keresett fiú nyomát, vagyis a sírját, és beszélt a családdal is, akiknél az utoljára lakott. Maradék holmiját egy kis batyuban hozta magával.

Azt mondta a néni is és Újvári is, hogy a címet  nem is láthatta, hiszen az a belső szobában volt, ahol a kapitány úr nem járt. Lám, a keresett fiúnak mégis nyomára akadt. /A történetet nem minősítem, nem tudni pontosan mi történt /.

Első szegedi tartózkodása alatt nagyon megnyerte a város nyugodt légköre, ezért is állandó kapcsolatban állt a helyi repülőkkel. Az ő kezdeményezésére és későbbi aktív támogatásával hozták létre 1930 tavaszán a Délvidéki Aero Klub-ot.

Az idők múltával valahol nyugaton látott egy kicsinyített repülőgépet valamilyen kedvelt típusáról. A készüléket két angol mérnök készítette, és két működő motorral látta el. A gép képes volt magától felszállni és egy nagy dobozba szerelt távvezérlővel azt manipulálni is lehetett. Erre a legalkalmasabbnak az igazi repteret gondolta, hát gyorsan kikutatta az eredetét és rendelt magának egy példányt. Nagy becsben tartotta, ezért csak ritkán repült vele a mátyásföldi repülőtéren, átszellemülten, mint egy igazival. A közel két méteres gép könnyűszerkezetű vázát finom fémlemez borította. A számtalan, külföldről hozott tárgy között a legféltettebb kincse ez volt. A kheki színű ékszer a zongora mellett állt a villa halljának fehér márványpadlóján. Ha olykor összejövetelt rendezett a család, amire elég gyakran került sor,  az emeleti vendégszobába vitte a féktelen „vanszteppező” lábak elől. Mert olyankor jól kirúgtak a hámból. Akkor pedig mindenkit csak szivarnak szólított a ház ura, korra, nemre való tekintet nélkül. Akár miniszterrel beszélt,  akár szakácsnővel.

A nagy élet közben azért soha nem feledkezett meg a „repülésről, mint szent kötelességéről”. Mindig tudta, hogy hol a határ, és megálljt tudott mondani mindennemű tivornyában, ha tudta, hogy másnap várja a repülés.

Akkoriban valamilyen kitűntetést, vagy kinevezést kapott a minisztertől, az egymilliomodik repült kilométer után, amit nagy ünnepség keretében vehetett át Mátyásföldön. Erre az ünnepélyre számos hivatalnok és magas rangú államférfi, külföldi képviseletek vezetői és barátai is hivatalosak voltak, hisz akkoriban nagy eseménynek számított az egymilliomodik repült kilométer, és az érte járó kitüntetés. Ő meghívta vidéken élő, fejkendős édesanyját is. Az ünneplő tömegből  felkapta a nénit és felvitte a szolgálatban lévő repülőjére. Nem zavarta a származása, nagy tisztelettel viseltetett anyja iránt, miközben az ünneplő nagyságokon keresztül nézett.

Felesége, Manci néni rendkívül kritikus asszonyság hírében állt, mégis úgy látta, hogy férje mindent olyan elegánsan csinált, mint egy filmsztár, az élete pedig egy pergő film lehetne.

A harmincas évek közepén egy évben rendkívül korán érkezett az ősz. A váratlan hideg miatt a költöző fecskék nem tudták fiókáikat felkészíteni a nagy útra. Rengeteg fecskefióka maradt árván. Az akkori madárvédelmi apparátus igyekezett néhány nap alatt begyűjteni az elérhető fiatal madarakból, amiket aztán három repülővel Görögországon át akartak Afrikába szállítani. A kötelék parancsnoka Újvári volt. A görög hatóságok nem engedték a gépeket az athéni repülőtérről felszállni a déli tájak felé, még két napig tartó alkudozások után sem, ezért Újvári kiment a repülőtérre és mérhetetlen dühében a még életben lévő madársereget szélnek eresztette. Ők pedig felszálltak és hazajöttek.

Ebből államközi levélváltások is keletkeztek, de ami megtörtént, azt nem lehetett visszacsinálni.

Még ebben az évben Székesfehérvár felett villámcsapás érte egy bécsi útján, amit egy pilótatársával akart megtenni, de a lángoló gépük lezuhant. A társa életét vesztette, ő maga egy borda és egy lábtöréssel megúszta. Az azóta őrizgetett újságriportban így nyilatkozott: „...nem maradt csak egy láda hamu, meg én...”

A különleges mesterség különleges virtust is követelt. Még a harmincas években egy kis géppel, a vasárnap délelőtt korzózó tömeg szórakoztatására átrepült a budapesti Lánchíd alatt oda-vissza néhányszor. Erről a korabeli lapok is megemlékeztek, melyek közül sokáig őriztem egy tudósítást. A közelmúltban, korunk műrepülő világbajnoka, Bessenyei úr is tett hasonlót, Margithíd alatt, mint páratlan mutatványt. Valószínű, hogy az újságíró nem tudott az elődök tetteiről.

Bármerre járt a világban, nem feledkezett meg küldeni egy képeslapot a helyi nevezetességekről. Ezekből a lapokból családja albumokat rendezett be. Ma is előttem van a sok , világos  barnára fakult fénykép.

A világjárás sok dologban megváltoztatta életfelfogását is. A sokéves repülés alatt szerzett tapasztalatok alapján hamar felismerte a hazai Légiforgalmi Osztály hiányosságait, az akkori vezetőjének, Héjjas Ivánnak a repülés kézbentartására való alkalmatlanságát. Ezekre hivatkozott az öt vezető társával együtt beadott memorandumban, amiért Héjjas azonnal elbocsátotta a teljes vezetőséget. Erre a hajózó személyzet szolidaritásból  két újonc személy kivételével, azonnal felmondott. A MALÉRT gépparkja, a hat repülőgép, személyzet nélkül maradt. A légierő pedig minden pillanatban kész volt alkalmazni a munka nélkül maradt repülő gárdát, hiszen jól képzett, a szó szoros értelmében is harcedzett pilóták voltak.

Közben Újvárit és még négy vezetőt és három magasabb pozíciójú személyt letartóztattak és nyolc napig a Conti-utcai börtönben tartottak fogva.

Nyolc nap múltán valami tévedésre hivatkozva engedték szabadon valamennyiüket. Mint később kiderült, Héjjas hadbírósági pert, gyorsított tárgyalást, a vádlottaknak kötelet sürgetett. Végülis az egész egy hivatali szerecsenmosdatásba fulladt, Héjjast felfelé buktatták. A repülő parancsnokokat a hadsereg behívta különböző pozíciókba, mentve őket a hivatali gépezet gyilkos fogaskerekeitől, ahonnan csak 1943-ban léptek vissza eredeti állásukba. Háború volt, és bár megnyerték a pert, már más dolgok voltak fontosak.

Aztán a II. Világháború magyarországi végkifejlete Párizsban érte. Igaz, hogy a kormány pilótája volt, sőt Horthy kormányzó személyesen ragaszkodott a személyéhez, ha valahová repülni kívánt. Azt mondta, hogy nincs biztosabb kezű repülő, mint Újvári kapitány.

Az új társadalmi rend sok olyan személy kálváriáját okozta, sokszor méltatlanul, aki a korábbi hatalmat valamilyen módon kiszolgálta, ezért óva intették Újvárit a hazatéréstől. Ő azt vallotta, hogy semmi olyan dolgot nem tett, amiért őt felelősségre lehetne vonni. Mindig pilóta volt, csakis a technika érdekelte, ami mentes mindennemű politikától. Lelkiismerete tiszta, ezért hazajött. Mielőtt a rendőrségen jelentkezett volna, titokban felkereste mátyásföldi kirabolt villáját és megkereste elköltözött családját. Másnap teljes nyugalommal állta hatóságok elé.

Ártatlanságának kivizsgálása egy kerek esztendeig tartott. Szabadulása után ismét repülni akart, de nem engedték még a reptér közelébe sem.

Ekkor hazatelepült Kiskunfélegyházára, az ősi családi fészekbe és gazdálkodásba kezdett. Ostromolta a hivatalos szerveket a repülési lehetőségéért, de hiába. Csupán egy lehetőséget kapott, földi oktatóként taníthatta a leendő pilótákat, semmi többet. De amiért nem repülhetett, ezt nem vállalta.

Élete során sok veszélynek volt kitéve, sok órát repült ellenséges területek felett, kétszer kilőtték, és két alkalommal zuhant le békeidőben. Az első, a már korábban említett, majd egy későbbi, az Alpok felett, de mindent túlélt.

Aztán Kiskunfélegyházán, 1951-ben, 58 éves korában, ott hunyt el Újvári László, a keresztapám.