Ettől a naptól kezdve mindig fél hétkor keltünk, hogy korai reggeli után azonnal mehessünk az erdőbe. Az erdő maga a hegyoldal elmondhatatlan látványú dzsungele. A városszéli toronyházaktól százméternyire, a dzsungelből érkező völgyet elzáró jelképes kerítés mindkét vége a bozótban, rajta kétszárnyú vaskapu, lakattal zárva. Az ott élő emberektől ellestük, hogy a kerítés végét meg lehet kerülni, és így zavartalanul bejuthat mindenki.

 A kapun túl azonnal más világ fogadott. Csupán egy keskeny, egyetlen jármű szélességű út emlékeztet a civilizációra, és kanyarog az évszázados fák és észveszejtően sűrűn, mindenféle futónövényekkel át, meg átszőtt, bokrok szegélyezte völgyben. Az első tíz méter után máris minden, minden a harmonikus vadon képét mutatta az áthatolhatatlan bokrokkal, balról a bozóton át, mélyből jövő patakzúgás morajával. Azt az útszakaszt csak délelőtt, egy-két órára éri a napsütés, mert a magas fák koronái hamar beárnyékolják. Az útpadkán alacsony kórók, meg lágyszárú növények, és különféle füvek, köztük sok-sok apró, meg nem is oly apró virággal, amiken rovarok százai döngnek, nyüzsöghetnek zavartalan, vad természetességgel. De a lepkék! Azok a repülő virágok. Az egy külön világ, és miattuk mentünk, sőt zarándokoltunk a nagy hírű Penang Hill oldalára. Készültünk is becsülettel! Lepkehálóval! Kettővel is! És ott, a trópusi rengeteg keskeny útján, és apró tisztásain kezdődött számunkra a megszállott, kielégíthetetlen vágyakozás, penangi lepkék világának megismeréséért. Csak jöttek, meg jöttek azok a kis repülő kincsek. A bőség zavarában alig tudtunk válogatni a pillangók, boglárkalepkék, busafejű lepkék és erdei szemes lepkék között, miközben minden pillanatban igyekeztünk diszkrétek maradni az éppen arra kocogó, vagy csak sétáló erdőjárók előtt. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy a két fehér ember mit is művel, miért téblábol a leheletfinom lilavirágú, tüskéivel makacsul marasztaló mimózaindákkal átszőtt, derékig érő fűben. Oly nagy volt a kényszer, a csábítás, hogy szinte extázisban bandukoltunk egyre beljebb, egyre feljebb a zöld falak közé szorított erdei úton, ahol mindig csak egyet, azt az újat, azt az ismeretlent kerestük. De a majmok is megérezték, észrevették, hogy mi mások vagyunk, mint a megszokott kocogók, sétálók, és csörtettek körülöttünk, a közeli fák koronáján kísérték utunkat. Nem egyszer lemerészkedtek az útra, csoportosan kíváncsiskodni, mit is csinál a két, földön járó rokon azokkal a zöld micsodákkal.

Aztán egy hosszabb egyenes szakasz két oldalán kissé megnyílt az erdő, kiszélesedett keskeny, vadvirágos tisztássá változott az útpadka. Itt még nagyobb rovartömeg zümmögött repdesett a tűző napon. Kergetőztek, vagy magányosan szálltak virágról- virágra, erdőszéli bokrokra. Minden lépésünktől sáskák ugrottak, szökelltek fel, színes szárnyaik a lepkékkel konkuráltak. Ha két magasabb bokor közelebb állt egymáshoz, közöttük biztosan pókháló feszült, reggelenként csillogó vízcseppekkel, közepében ringatózó lakójával. Az arasznyi, erős Nephila pókok hálóikkal csak a madarakat nem tudják zsákmányul ejteni, de a kisebb állatoknak, főleg rovaroknak esélyük sincs a menekvésre, ha egyszer megakadnak azokban a szerteágazó, mindenféle falevelekkel és egyéb, szélhordta erdei hulladékkal teli, erős hálókban. Ha zsákmányt ejtenek vele, attól sérül az egyébként szép, sugaras mintára készült mestermű. De se baj, toldozza-foltozza, amíg javíthatónak ítéli a „mester”. Ha már beleun, egyszerűen elhagyja, vagy megsemmisíti, hogy újat építhessen.  Nagyvad nem él a szigeten, nem jár a bokrok között élőlény, ami veszélyeztethetné a hálók épségét, csak néha egy-egy ember, és ritkán tér le az útról, tisztelve a természetet, mint egy szentélyt. Ha mégis találkoztunk a békés kis város zajától távol, napi kocogását végzővel, vagy erdei sétáját élvező élemedettebb korúval, széles mosollyal bólintottak, vagy egy csendes üdvözléssel is megtoldották, de soha nem hangoskodtak. És amint érkeztek, észrevétlenül, úgy tűntek el az első kanyarban, léptük kopogását elnyelte a vadon. Mert semmi más hang nincs, csak a dzsungel hangjai. Az egyik madár alig hallható, rövid kis pityegései, egy másik hosszú sípolása, egy nagyobbacska öblös gurgulázása, mások harsány kiáltásai, és még számtalan hang, ugyanannyi szólam a dzsungel nagy kórusában. Mind-mind énekli a saját kis dalát, és közé vegyül a magasban köröző, tenger és hegyek királyának, egy fehérfejű halászsas-pár vijjogása. Madarak sokféleségének színes kara mellett a majmok lombot rezgető néma vándorlása az úton jövő-menő emberek, mint a földön látható érdekességek felett, vagy épp ágakat tördelő, leveleket szaggató perpatvara, virgonckodása, és az énekes- meg fémkabócák hadának már-már fülsértő, ám mégis választékosan kedves cirpelése is a vadon létezésének hangjaihoz tartozik. Az a világ a szó igazi értelmében mennyei, és semmi máshoz nem hasonlítható. Felemel, megnyugtat, miközben kíváncsivá tesz, és feledtet minden mást, ami nem a dzsungelről, a vadonról, annak érezhető lelkéről szól.

Napokon keresztül jártuk azt az utat, ahol egyre több ismerős lénnyel, virágzó Senna bokorral, köztük kosarakra vagy fészkekre emlékeztető, méteres, keskeny, fényes levelű madárfészekpáfrányokkal, meg pókliliomokkal, és más, meghökkentő növénnyel, hatalmas fákkal, ágaikon vastag mohatelepekkel, a mohatelepekben milliomnyi, fényes levelű orchideatövek jellegzetesen egyelő sarjleveleivel, és legkülönfélébb páfránytelepek formáival találkoztunk. Számtalan fa odvában, vagy vastag ágainak elágazásánál is jól érzik magukat a fészekpáfrányok, egy fán sokszor hat-nyolc is. Fényes, fodros szélű leveleik fonákja szép őzbarna a spóratokoktól. A vékonyabb ágakról több méteres, szőke szakállzuzmókat lenget a fülledt, párás szellő minden felé, és a rajtuk kicsapódó pára cseppekben, csiklandón hullott fejünkre, nyakunkba. Az alacsonyabb fákat, bokrokat indáikkal irgalmatlanul behálózó bíbor-kancsóka telepek, mint megannyi függöny csüngtek alá, sok helyen a földig. Szemet gyönyörködtető. Mindig is közel álltak hozzám az erdők, legyen az fenyves, tölgyes, de még inkább ezek az esőerdők a nagy fáikkal, és azzal a zöld világgal, ami körülveszi, kitölti. És bármily groteszk, az út mellett húzódó hosszú csővezetéken hagyott, majmok csinálta kis barna kupacoktól az a cső is szinte már a táj természetes részévé vált. Mert a majmok szeretik azt a vastag vezetéket. Gyorsan tudnak rajta közlekedni, és mégsem a földön járnak. Amikor egy csapat apróság megindul rajta futva, egymást hajtva, kergetve rohannak sokszor egy-kétszáz méter hosszan, és ha az első valamiért megáll, a mögötte futó összes állat nekiütközik. Aztán, mivel a fényesre festett csövön kapaszkodni nem lehet, ezért a magát megtartani képtelen csapat másodpercek alatt a földön találja magát. Ettől aztán feldühödnek, és egymást okolva a történtekért, a cső alatt a fűben pofozkodnak.

Minket minden alkalommal megtaláltak, csatlakoztak hozzánk a terület jogos birtokosai, azok a kis szemtelen makákók, és hosszan kísértek, szemléltek, vizsgálgattak; miközben mi lepkehálóinkkal hadonásztunk, olykor videó kamerával, vagy épp fényképezőgéppel mozdulatlanul állva, épp őket figyeltük. Egy szó, mint száz; érdekes látvány lehettünk mi ketten, hisz az arra járó földiekhez szokott szemük másoknál nem látott se lepkehálót, se kamerát. Egyébként is azok mindig siettek vagy futottak. Így aztán minket már – azt hiszem, és remélem - személyes ismerősökként azonosítottak, attól lehettünk mi oly fontosak. Először úgy véltem, hogy talán valamilyen elemózsiáért forgolódtak körülöttünk, de erre semmi okot nem adtunk, tőlünk soha nem kaptak semmit, amit várhattak volna. Épp csak tudomásul vettük őket. Mindig a domináns hím – így mondják az okosok – jött legelőször elénk, és gyanakodva, pózolva járt-kelt, szemét csak egy-egy röpke pillanatra vette le rólunk, azzal tanúsítva bizalmatlanságát. Aztán jöttek nőstények; nyolc-tíz is, egyszerre ereszkedett le a súlyuktól lehajló faágakon, indákon. Az anyák a hasuk szőrzetébe kapaszkodott, nagyjából egy ívású gyermekeiket magukon hordozták, de voltak nagyobb majomgyerekek is, akik már rafináltabbak, és csupán lustaságból, kényelemből utazgattak az anyjuk hátán. Az anyák meg nagy megadással, és nagy biztonsággal ugráltak egyik fáról a másikra, vagy ördögi gyorsasággal csúsztak alá, fák oldalán, bokrokon, liánokon, hogy a földön járva elvegyülhessenek a társaik között. Az ifjak, amolyan majomsuhancok pedig szertelenül kergetőztek, játszadoztak szépen, marakodtak csúnyán, faágakkal, heverő kavicsokkal dobálták egymást. És ha valamelyiket eltalálták, az dühös kiabálással rohant a társaira. Így ment ez néhány percig, aztán, mint egy vezényszóra az összes állatka felugrált, felfutott a közeli fák rejtekébe. Egyszóval élték a mindennapi, és csak nekünk feltűnő majoméletüket.

De volt egy fiatal nőstény, bal oldalbordáján nagy, félig gyógyult sebbel, egy egészen pici csemetét cipelt, a balkarjával szorítva magához, és mindig a csoport előtt, legközelebb volt hozzánk, közvetlenül a vezérhím mögött. Magamban meg is jegyeztem, hogy annyira feltűnően viselkedett, szinte tüntetően mutogatta picinyét. És ez a jelenet naponta megismétlődött az erdőnek azon a szakaszán. Végül már vártam, mikor tűnik fel újból az erdei ismerősünk.

Néhány kanyarral feljebb újabb majomsereg járta az erdőt, de ezek egészen másképp viselkedtek. A fekete langúrok sokkal nagyobbak, nyugodtabbak, mozgásuk is megfontoltabb, és kevésbé hangoskodtak. Amint gyűjtögettünk, videóztunk, fotóztunk, haladtunk felfelé, szinte teljes csendben kísértek, figyeltek minket a fák koronáiról, csak néha reccsent egy-egy ág alattuk, vagy ejtettek le egy termést. Ezek nem jöttek le az útra, emberközelbe. Kamerámmal kerestem egy felvételre alkalmas helyzetben lévő példányt, hogy megörökíthessem, de ügyesen rejtőzködtek. Nem láttam, csak éreztem, tudtam jól, hogy ott vannak valahol felettem, de ha én nem mozdultam, ők is nyugton maradtak. Aztán mégis találtam egyet. Egy vastagabb elágazáson ült egy lombos ág takarásában. Amint találkozott tekintetünk, azonnal eltakarta az eléje hajló zöld ággal az arcát. Azt hitte, hogy ezzel kifog rajtam. Ha tudná az a kis golyhó, hogy hasaltam én már órákat különböző tengerpartokon, homokban, köveken egy-egy sikeres felvételért. Mivel a rákok nem szeretik a társaságot, az ember közelségét, nekem pedig rákfelvétel kellett, hát meg kellett szenvednem érte, hogy legyen. És lett is!

Mily meghökkentő is tud lenni a természet, rendkívüli pillanatok következtek. Miközben a felvételre vártam, régi rákkutató kalandjaim jutottak eszembe, amikor az egyik helyen a nap égette rongyosra a hátamat, amott a hideg, háborgó óceán fröcskölt szüntelen a Déli sark hidegét hozó viharos szélben; de észre se vettem, mert csakis a rákok számítottak. Távoli emlékeimből visszatérve a valós világba, tőlem fél méterre, egy szürkés-zöld rákkal találkozott tekintetem. Egy újabb színfolt lett Penangról, az őserdei emlékeim között. Nagyon tetszett ez a végkifejlet! Úgy hatott, mint egy adoma. Gyerekes örömmel játszadoztam a gondolattal, mi is lenne a világból, ha mindennel így lehetnénk. Kitalálnánk, és hopp! Máris itt van!

A majmaimmal se voltam másképp. Könyökömet letámasztva egy útszéli sziklára; hosszú várakozásra számítottam. És én nyertem. Fél perc se kellett ahhoz, hogy a kíváncsisága erősebb legyen, minthogy elfogyjon az én türelmem. Mint Julis néni teszi a szobai függöny mögött, ha kikukucskál az utcára, úgy csinált az én majmom is. Lassan félretolta a zöld leveleket, hogy megnézze, ott vagyok-e. Amint megmozdultam, ő lassan, de csak nagyon lassan, megint eltakarta magát.

Egyik napon egyedül mentem a szokott útra. Amint megkerültem a kerítést és haladtam a szokott úton egyre feljebb, meg-megállva egy lepkefotóra, esetleg lepkefogásra, vagy csak kísérletére, egyetlen majmot se láttam. De még vándorlásuk se hallatszott a fák lombjai közül. Se barnáknak, se feketéknek.  Aztán lassan belefeledkeztem dolgaimba, elfoglaltak a teendőimhez fűződő gondolatok, teljesen megfeledkezve azokról a kis gézengúzokról. Már egy órája, hogy úton voltam, amikor kissé távolabb tőlem, az út melletti magas fák sűrűjében, két majomcsapat között kitört a háború. Nagyok és kicsik hadakoztak egymással, kimondhatatlanul durván, ordítozva, ágakat tördelve marakodtak, üldözték egymást. Amint közelebb mentem, még láttam, hogy a kisebb termetű makákó had, legalább harminc egyede üldöz hat-nyolc fekete langúrt. A túlerő nagy volt, ezért kerülniük kellett az apró gonoszokat, menekültek, amerre láttak. De a hadrend szigorú volt a makákóknál, és ahol csak tudták, támadták, zavarták a nagyobbakat. Messze elhallatszott, zengett az erdő a marakodás ricsajától, üvöltözésüktől. Ilyenkor veszik hasznát annak a folytonos, ám játékos veszekedésnek, amit fiatalon oly sokat gyakoroltak. Csakhogy az ilyen esetben a hangoskodás nem elég. Itt ütni, harapni kell, mert ha nem teszik, akkor az ellenség teszi, és az sokszor nem csak fáj, de végzetes is lehet. Legalább negyed óráig tartott az ütközet, és utána mintha kihalt volna az erdő. Nemcsak a majmok, de minden más erdőlakó elhallgatott, megszeppent a csata zajától. Még egy apró madárfüttyöt se lehetett hallani, csupán egy közeli szikla hasadékából eredő pici forrás vize csörgedezett. Valahonnan távolról, a tengerről hallatott hajókürt hosszan elhúzódó hangját visszhangozta feleletül a rekkenő párába fojtott szemközti hegyoldal. Aztán már csak a lépteimet hallottam, amint kerülgettem a csata hevében letört faágakat, szétszóródott zöld terméseket. Sablonosan tettem a dolgom, de az eszem egyre csak az iménti hadakozás körül forgott. Nem tudtam szabadulni azoktól a kétségbeesett kiáltásoktól, folyamatos ordításoktól, jajgatásaiktól. Felkavart, kizökkentett a békés magányomból, a természet szemléléséből, puritán csodálatából. El se tudtam dönteni, hogy örüljek, hogy láthattam a nagy természetnek ezt a kicsiny fintorát, vagy sajnáljam a történteket. Az addig simogató nyugalom, az egész erdő a maga idilli valójával mintha megváltozott volna. A szép dolgok néhány perc alatt átértékelődtek. Az a dráma – nyilván nem az első, és nem utolsó eset volt -, de számomra mindenképp emlékezetes, és meghatározó.

Átmenetileg befelhősödött, de a rekkenő meleg alig enyhült. A hegyoldal a többórás napsütés után gőzölgött, és az a szürke pára mozdulatlanul ült az erdőre. Visszaindultam! A visszaút épp olyan időigényes, mint amit addig megtettem. Napsütés híján több lepke nem repül, így kevesebb dologra kellett figyelnem, jobban rá tudtam csodálkozni a látnivalókra, több apró részletet vehettem észre. Egy rövid videó-kép készítése közben a bozótban állva, egyik lábamon a nadrágomat apró, piros fenekű hangyák serege lepte el kívül, belül, ami nagyon gyors cselekvésre késztetett, emiatt leültem egy útszéli sziklára, próbáltam minél kevesebb csípéssel megúszni, de így is jutott bőségesen. Akkor tudatosult bennem, hogy a szó igazi értelmében síri csend vett körül. Szokatlan módon még a kabócák sírása is elnémult. Számomra megmagyarázhatatlan volt a jelenség, hisz ezek az oktondi kis rovarok nem érzékelhették a majomháború csatazaját, bármekkora hanggal is történt. A felhők sem jelenthettek akadályt nekik, mert egyébként szakadó esőben is képesek koncertezni.

A lábam előtt egy furcsa kis lény igyekezett felém. Ha azért jött, hogy elterelje az iménti eseményekről a gondolataimat, és maga felé fordítsa, akkor ez sikerült. Feszülten figyeltem azt a siető valamit, ami három-négy centi hosszú lehetett, lapos, barna, mint egy csótány, csak rövid lábakkal, és egy nagyobb hófehér galacsint hordozott. A látvány természetéből arra gondoltam, hogy a szájával, vagy rágójával fogja azt a fontos szállítmányát, vagy szerzeményét, amivel egyenesen felém tartott. Oldalra léptem, hogy kitérjek előle, de meglepett, mert irányt változtatva újból a lábam felé törtetett. Hosszú pillanatokig fel se fogtam, kivel is van dolgom, kit tisztelhetek. A jelenség rendkívülinek hatott, hát azon nyomban előkaptam mindig magammal hordozott kamerám, és közelebb hajoltam a felvétel miatt. Akkor zuhant rám a felismerés. Egy nagy, lapos kabóca volt, és szabályosan hátrafelé járt. Azt a fehér gombócot sem a szájában cipelte, hanem az hátul, a potroha végének tartozéka, egy viaszpikkelyek halmazából álló, rongyos képződmény. Nem hittem a szememnek, amiért képes volt szabályosan, és nem is lassan, hátrafelé szaladni. Csak bámultam, és még magamat is megmosolyogtam a fatális tévedésem miatt. Nekünk, embereknek az logikus, ha valami mászik, akkor az természetesen előre, a feje irányában halad, de úgy látszik felül kell bírálnom eddigi ismereteimet, és el kell ismernem, hogy bizony nagyon sok dolog nem úgy igaz, ahogyan mi hisszük! Azt is tudtam, hogy a kabócák nagyon furcsa mozgásokra képesek, de erre nem számítottam.

Így lépkedtem, majdnem unottan néztem a napot eltakaró felhőket, és már nem vártam semmit attól a naptól. A következő pillanatban mászott elő az útszéli avarból egy huszonöt centis vörösbarna, ujjnyi vastag gégecső, és sietett az út túlsó oldalára. Egy ezerlábú, a magyarföldön jól ismert vaspondrónak alaposan felpumpált, vörösbarnára pingált mása volt és igazán váratlan, mondhatnám mosolygós örömömre szolgált. Nem győztem betelni meglepő konstrukció látványával. Megszámoltam a testének gyűrűit. Hetvenöt szelvényből álló ezerlábúnak szelvényenként egy pár lába van, így összesen csak százötven lett, az az ezer. Ettől aztán elgondolkoztam, hogy mennyi furcsa lény lakhat még a dzsungel holtnak látszó altalaján, a lehullott száraz falevelek között. Tudom, trópusi erdők fáinak levele folyamatosan hullik és megújul, mert nincsenek váltakozó évszakok. Az így keletkezett takaró ad menedéket a talajon, számomra is sok ismeretlen élőlénynek. A lét ott is csupa küzdelem, csak mi nem látjuk. Ott csak ragadozó fajok élhetnek, hisz aljnövényzetnek nevezhető növényvilág nincs, növényevők nem élnek meg.  A sokféle kisebb-nagyobb állat mind-mind ellensége a másiknak. A kicsiket felfalják a nagyobbak, azokat a még nagyobbak fogyasztják. De van egy csoport, ahol ezt nem így ismerik. A hangyák csoportjában több faj is van, amelyek hadjárataik során elrabolják a gyengébbek tojásait, lárváit, és karavánjaik viszik olykor több száz méterre, aztán a talajban, vagy öreg fák odvaiban lévő fészkeikben kikeltik, táplálják, hogy rabszolgáikká nevelhessék őket. A rabszolgák dolgoznak, a rabszolgatartóik meg csak felügyelik őket. Nem tudhattam én sem azokról a hangyákról, amelyek engem támadtak meg, hogy önszántukból vagy gazdáik utasításra tették.