Batu Feringii kis telepüése a Penang sziget északi csücskén fekszik, ott várja és dajkálja az odautazó idegeneket. Másodmagammal én is innen járom a szigetet, jobbára a település szélső házainál kezdődő csodálatos, majmokkal, varánuszokkal, pillangókkal, fürge scolopendrákkal, meghökkentő, virsli méretű ezerlábúakkal, itt-ott királykobrákkal, és rengeteg vadvirággal, hívogató tisztásokkal tarkított őserdőt.

     Esténként, vacsora után, a főutca forgataga, ezerarcú látványa vonz, nyújt kikapcsolódást, vagy fárasztó, ám feledhetetlen élményeket, olykor idegrohamot.

     Felhagyva minden európai óvatossággal, mi is valami zaklató misztikum után ácsingóztunk, kerestük az ismeretlent. Az utca egyik oldalán vaskeretekre feszített fóliákból, meg furnérlemezekből eszkábált kilométeres utcafolyosón a megszámlálhatatlan bazárocskában - amik rendszerint csak 2-3 méteres pultokból állnak mindössze -a tömeg szorongva, egymáshoz dörgölődve képes csak előre haladni a batyuk, félig fedett, vagy csak törött csatornafedők, töredezett járdalapok, meg csorba járdaszegélyek között, a szemben tolongó embertömeggel. Az árukínálat, az a kánaáni bőség szinte idegesítően átláthatatlan. A fejmagasságig felkötött mindennemű textilek, selymek, habkönnyű fátyol szarongok, a hevenyészett asztalokon fényes réz és rozsdamentes dísztárgyak, fából faragott himihumik felhozatalától az ülő Buddháig bármi, ami megformálható. Amott papucsok, pólók, modern strandkellékek, vázák, bőröndök, primitív hűtőmágnes figurák, és sok-sok színes feleslegesség, megannyi hiábavalóság. Nem is beszélve a temérdek hamisítatlan utánzatról, amit nagy márkák termékeinek hamisításával, korlátlanul, de mondhatnám, hogy inkább gátlástalanul tesznek. 50-60 dollárért ROLEX, DOXA, PATEK, de 100-ért még WASCHERIN KONSTANTIN órát is találhatunk. Van NIKE, meg PUMA is, a cseppet se szégyenlős HARD ROCK CAFE mellett. Az illatszereket tartó fiolák ezeréves titkai sem az eredeti ezeréves titkok már. Talán csak pár hónaposak. Miért is lenne más? Észveszejtő, hogy az a sok kő, fa, csont, üveg, műanyag és bőrdarabka mi mindenre felhasználható. Honnan van az emberekben ekkora leleményesség? Természetesen, ez a Távol-Kelet vívmánya, mind-mind kínai termék. Azt is el kell ismernünk, hogy erre a sok semmitmondó holmira állandóan van vevő, különben miből is élnének azok a mindig, mindenkire mosolygó, hamisított Sandokán unokák, a kereskedők.

       A pultok túloldalán a modern világ dübörög még este 11-kor is. Luxusautók, kismotorok, furgonok nyüzsögnek, kerülgetik a szertelenül cikázó, bámészkodó embertömeget.

     Aztán másnap reggel az éjszaka hadszínterének szemetét egy takarítóbrigád feltakarítja, amitől az utca olyan, mint bármely városi utca, a bódéknak, és pultocskáknak nyoma sincs. Aztán alkonyatkor újra építik azt a bazárvárost.

      Egy szó, mint száz, csupa kellem az a kis sziget, és szinte felülmúlhatatlan béke lakja minden kis zugát, leszámítva ezt az utcai kereskedők világát.  Kiválóan alkalmas gondtalan nyaralásra, de ha kell, hát vannak klubok jó bulikra, és mindezek tetejében a sziget egy nagy tengerpart, ahol a tengert imádók is mindent megtalálhatnak, igényeik szerint.

      Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy bárhol, bárkivel találkozik az idegen, mindenki mosolyog, néha még udvariaskodó kérdéseik is vannak, amit a legtöbben nem is hagynak válasz nélkül. Az a néhány autóbuszjárat, ami összeköti a parti településeket, nem csak a helyiek napi funkcióinak, hanem a nyájas tömegvándorlásnak is eszköze.

      Két hetet terveztünk eltölteni ebben a környezetben. A Fűszerek erdejében már jártunk, a kakaó- és szegfűszegfák mellett számtalan, számunkra ismeretlen gyümölcsöt és fűszert láttunk és szaglásztunk, még a rosszhírű, nem kifejezetten ibolyaillatú duriánnal is barátkoztunk. A Pillangó Farmon is szerencséltettünk, ahol áhítattal bűvöltük a kelet csodálatos, valószínűtlenül színes repülő ékköveit, azokat a törékeny, ám minden tekintetben varázslatos pillangókat, amiktől paradicsomi nyugalom száll meg minden látogatót A halászok falujának kikötőjében érezhettük a megannyi apró lélekvesztőnek, a halászhajók, halászladikok levegőben terjengő, áporodott halszagával összevegyült benzin és olajszagát. Minden bárkán volt egy-két „tengerész macska”, mint tartozék, melyek, ha megkapták a friss haladagjukat, jóllakottan a hevertek a fedélzeteken, nem törődve a körülöttük nyüzsgő élet zajával.

    Ezek után a következő célunk egy másik világnak, a sziget fővárosának, George Townnak a meghódítása. A patinás városnak van híres katedrálisa, nevezetes mecsetje, óriás aranyozott fekvő Buddhája, különc városnegyedei, és itt az angol stílusú Óváros mellett leginkább a kínai- és indiai negyedre céloztam. De van fogaskerekű hegyi vasútja, ami csodaszép erdei tájakon, szédítő viaduktokon visz a sziget őserdővel fedett hegyére, a Penang Hillre.

    Egyik reggel, az erdőjárás helyett ezt a városnézést terveztük. Közben nézzünk valami szuvenír után is az otthon maradottaknak, kedves ismerőseinknek. A 101-es busz a legalkalmasabb, hát felszálltunk. A menetjegy 4 Ringit. Csak ötösünk van, de sebaj, majd megoldjuk. Bedobtam a perselybe, és a jeggyel vártam a visszajárót is a vezetőtől. Tévedtem! Mutatott egy ablakra ragasztott fecnire, és a kilenc szál bajusza alatt kajánul mosolygott is. Nem köteles a vezető váltópénzt tartani - állt a cédulán. Ezek szerint, ha egy százast dobnék be, akkor se járhatna a csőröm. Leleményes magyar vagyok, hát megvártam, míg egy felszálló úgy fizetett, hogy volt az összegben 1 Ringites is. Nemes egyszerűséggel elvettem. Aztán láttam, hogy mások is így csinálják. Gondolom, nem tőlem tanulták.

    A tengerpart nagyon tagolt, a forgalmat számtalan tűkanyar nehezíti, néhol még bekanyarodni is nehéz egy akkora járművel. Ha egy megállóban valaki igényli azt a számú járatot, csak int, és az egyébként is alig harminccal cammogó busz megáll. Ha van leszálló, elköszön a vezetőtől, meg az éppen aktuális útitársától, akit ugyan nem is ismer, de jót trécseltek. Még az ajtóból visszalép, úgy kérdezi, hogy „mit gondol, holnap is találkozunk?” A felszállók rendezik a viteldíjat; ki így, ki meg úgy, aztán megy minden tovább. Ha az út mellett valaki nagy batyuval, hátizsákkal, netán kofferrel gyalogolva, csak felemeli a kezét, jelezvén a sofőrnek, hogy ő bizony felszállna, hát az a legtermészetesebb, hogy megáll, és az utas felszáll. Megbeszélnek fontos dolgokat a sofőrrel, ami alapján sokszor az is kiderül, hogy nem is az a busz a jó busz a céljának elérésére, 50 méter után ismét megáll, a megtévedt utas lepakolja holmiját, és nyájasan elköszön. A megállóban várakozóknak se sürgős az utazás. Amint a megállóhoz közelít egy busz, az üldögélő utas int. A kocsi megáll, kinyílik az ajtaja. Eközben a jóember, vagy épp hölgyemény még ül a padon, számlálja a viteldíjhoz szükséges aprópénzét. Amint összejött az összeg, felveszi csomagját és komótosan, semmit el nem kapkodva, felszáll a buszra. Ilyen nyugalom lakik minden szinten, és ez így jó, így szép.

     Mint minden iránt érdeklődő idegen, az ablakon át elnéztem, figyeltem a város életét A parti toronyházak keskeny, szép tervezésű, karcsú tömegszállás valahány. Az újabbak már negyven emeletesek, a régebbiek csak huszonhárom. Meghökkentő ez a szám. Azok a szép nyurga épületek a koszorús erkélyeikkel, formatervezett ablakrendszereikkel valóban tetszetősek, nem is hasonlíthatóak a magyar, szinte dobozokból álló lakótelepi házakhoz. De a 23-as szám, a huszonhárom emelet egy talány. Ugyanis, minden abban a körzetben épült toronyház, bár mind más alakú, stílusú, mind ultramodern, mindegyik huszonhárom emeletes. Nem huszonkettő, nem is huszonnégy. A parttól távolabb eső magasabb szintűek pedig - ha jól számoltam a zötykölődő busz ablakából -, negyvenesek. Valahány.

     Váratlan fordulat! A busz egy éles kanyarral befordult egy üzemanyagtöltő állomásra, beállt a szintén tankolásra váró buszok sorába. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a buszok üzemanyag nélkül nem buszok, így elkerülhetetlen a tankolási procedúra. Az a tizenöt perc senkinek nem hiányzott, az utazó közönség békésen vette tudomásul a számukra mindennapi történést.

     A fővárosba érve a legelső teendőnk között szerepelt a penangi kávéüzem boltjának felkutatása. Ez az üzem, a COFFEE TREE, legkülönfélébb ízesítésű kávé-granulátumokat készít, és bármily meglepő, egyáltalán nem exportál, még országon belül sem. Régebben már találkoztunk ezzel a bolttal, volt alkalmunk belekóstolni azokba a mennyei termékekbe, ezért is igyekeztünk megtalálni, kerüljön bármennyi időbe is a kutatás. Végül sokkal egyszerűbbé vált a keresés, mert kiderült, hogy az autóbusz pontosan a COFFEE TREE PREMIUM QUALITY bolt előtt áll meg.

    Amint beléptünk, egy udvarias fiatalember kis matricát nyomott a vállunkra, a fene se tudja miért, de a következő pillanatban hemzsegtek körülöttünk a csinos, egyenruhás kis hoszteszek. Mindegyiknek kezében két kisebb termosz, meg egy sorozat aprócska, műanyag pohár, és sorban töltögették a legfinomabb, friss, gőzölgő kávéféleségek megannyi fajtáját. Miután valaki megtalálta szíve választottját, kosarában tudhatta a keresett kávé csomagját, a hölgyek a pénztárhoz, majd fizetés után a kijárathoz kísérték a boldog vevőt. Mi a világ legfinomabbját tudtuk választani, a Coffee with cocos-t, vagyis kókusszal ízesített kávét, abból vásároltunk több tasakot, is, gondolva a jövőre. Végül egy fotó is készült az üzlet előtti parkolóban az üzlet logójával, mint egy örök emlékű trófeával a háttérben, és boldogan csavarogtunk tovább.

    Az Adventisták kórházával szemben van a város egyik legnagyobb és egyben legfontosabb bevásárló centruma. A körfolyosós belső tere hatalmas, az üvegtetőig ér, a sok emelet között mozgólépcsők cikáznak, segítik a több száz boltocska vásárló közönségét. Gondoltuk, a legjobb hely az egyébként minimális vásárlási igényeink kiengesztelésére. Szemerkélő esőben, rohanó autók és kismotorok közt átvergődtünk az utca túloldalára, hogy megejtsük azt a szuvenír vásárlást, amit minden külföldi utazásunk alkalmával megteszünk, viszünk haza valami szép, vagy praktikus emléktárgyat a korábbi utazásokon szerzett tárgyakkal díszített lakásunkba. Amint felértünk a főépület bejáratának 14-16 fokú lépcsőjén, a nagy várakozás helyett egy irdatlan döbbenet ért bennünket. Szinte ledermedtem. Első pillanatban fel se fogtam, amit láttam, vagy azt is rosszul látom – gondoltam. Aztán ismét rácsodálkoztam, megerősítve előző döbbenetemet. Közvetlenül a lépcső mellett, a járókövön ült, feküdt, hasalt - hisz eldönteni nem tudtam, és még most se tudom -, egy emberi lény. Csak így tudom jellemezni, mert nincs más szó annak definiálására. Mondhatnék torzót is, de ilyet tudatosan nem mondok, nem merem, nem fér ki a számon! Az a lény egy kis kupac csupán, van két keze, két lába, felnőtt emberméretű feje, de a testét, a törzsét nem tudtam felfedezni. Arcát két tenyerébe fektetve könyökölt a kövön egy nyitott könyv fölött, vagy inkább előtt! Olvasott. Jólneveltségemből fakadóan rá se mertem csodálkozni, csak úgy félszemmel sandítottam feléje. Akkor láttam, hogy a lábai a törzsnek mondható szabálytalan kupachoz valami elképzelhetetlen helyen csatlakoztak, de egymástól nagyon különböztek, combjai alig arasznyiak, alsó lábszárai is csak tíz-tizenöt centisek lehettek. Karjai szintén abszolút szabálytalan helyen, és formában csatlakoztak a torzó testhez. Az egész teremtés nem volt nagyobb egy közepes méretű, összegömbölyödött kutyusnál, de máris szégyelltem magam, hogy ily hasonlatot kell tennem. Egy pillanatra megálltunk, és lopva, de fürkészőn próbáltam rögzíteni a látottakat. Ilyenkor egy gátlástalan turista kapja a minden erkölcstelenségre alkalmas fényképezőgépét, és puff, kész a felvétel. Hát ez az, ami nekem soha nem ment, de ebben a földi létben nem is fog menni. Minden idegszálammal tiltakoztam a természet eme szélsőséges kicsapongása ellen, és fájt a puszta látvány is. A gerincemben szinte villámok csapkodtak, fel-le rohangáltak. Nem tudtam magam elvonatkoztatni, és egyre csak bámulni késztetett, miközben a másik énem hajtott tovább, minél távolabb, minél gyorsabban onnan el, hogy tegyük a dolgunkat. Gyerünk már!

     Ahogy távolodtunk, nejemet lekötötte a célzott árukeresés, de engem egyre csak az a sokk foglalkoztatott. Egy hanglemezbolt ajtaja előtt elhaladva csodás jazz muzsikát hallottunk. Annyira fülbemászó volt az a dallam, nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, kit is hallottunk. Rövid dilemma után megvettük az ausztrál zenei világ talán legtökéletesebb jazz produkcióját. De míg hallgattuk, az eszem másik fele még mindig a földszinten látott borzalommal volt csordultig. Már az első perctől semmi se tudta lekötni a figyelmemet, annyira a hatása alatt voltam.

      Vásárlás után, távozóban, épp mellette lépkedtünk, amikor a „Kisember” két húsz év körüli fiúval beszélgetett. Figyelni kezdtem! Hallottam, hogy franciául magyaráz valamit az emberkénk. Pedig épp a két srácot néztem ki magamnak, hogy megtudjam, hányas busszal lehet megközelíteni a hegyi vasút végállomását. Felbuzdulva a hallottakon, gondoltam, próba szerencse, angolul szólítottam meg a két franciát. Azonnal jött a válasz, de a fiúk helyett a „Kisember” válaszolt. A 102-es járat pont ott áll meg.

      Attól a pillanattól elszállt minden borzongásom, minden iszonyom, és helyette mély tisztelet ébredt bennem. A szemébe néztem, és olyan nagy lelki békét láttam, mint az óceán. Tekintete tiszta, harmonikus, mosolygós, embernyi emberek közt is ritka kisugárzású volt. Megszeppentem, közben egy kicsit szégyenkeztem magamban, majd egy mosolygós gesztussal megkö-szöntem, és a csendes esőben kábán, zavarodottan indultunk az utca forgatagában, keresve a 102-es megállóját.

      A buszra várva csak szótlanul álltunk, áztunk. Azt nem tudom, nejem mire gondolt a vásárló centrum zsivajos fogataga utáni csendben, de engem egyre csak az a kis ember foglalkoztatott. Ilyen leírhatatlan, jelentéktelen külsővel, hogy tud ekkora pozitív hatással lenni rám! Folyékonyan beszél franciául, angolul. Nyilván a saját népe nyelvét is épp így használja. De mivel abban az országban rengeteg kínai él, akik nem beszélik azt a minden más nyelvtől különböző, pattogó ritmusú maláji nyelvet, saját nyelvükön mégis érvényesülnek. Pontosan így vannak a velük egyenrangú másik népcsoport állampolgárai, akik meg indiaiak. Ebből eredően kell legyen egy olyan nyelv, amit leginkább a svájci „dütsch” nyelvhez hasonlítanék, amolyan keveréknyelv, ami magába foglalja az ország többnyelvűségének legfontosabb, egyben leghasználatosabb nyelvi elemeit. Ez az emberke nyilván ezeket is beszéli, hisz köztük él, információs cselekedetével közszereplő. A járdán, az orra előtt heverő nagyalakú könyv valamilyen gyűjtemény volt, mert még érkezésünkkor láttam, hogy valaki kérdezett valamit tőle, amire ő a könyvét forgatta nagy sebesen, abból nézte ki a választ.

     És ott a megállóban merengve, megérlelődött bennem a nagy elhatározás, hogy tegyek valamit ezért a tiszteletre méltó jelenségért. Feltétlen készítenem kell róla egy-két felvételt, hogy egy közösségi oldalon megmutassam a világnak, kellő tiszteletet hozzáfűző szöveggel.  Egy lett az ötlet a tettel, visszaszaladtam az alig 200 méterre lévő áruház lépcsőjéhez, de már elment, elvitték, hűlt helye volt. Életemben talán először bújtam ki a bőrömből, hagyva a gátlásaimat, jó modort, és gátlástalan turista módján akartam szemtelen képeket készíteni, igaz, teljesen jó szándékkal, de nem sikerült. Nagyon szép tett lenne, ha valaki mégis megtenné helyettem. Nekem már nem maradt lehetőségem erre, mert másnap elhagytuk a szigetet, hazautaztunk.