Tanita Kessler álmosan, fáradtan, de magát meghazudtolva, fürgén perdült a tábor konyhasátrának asztalához, ahol a szokványos reggeli mellett rendszeresen megbeszélik a nap teendőit munkatársaival, vagyis inkább beosztottaival. Késő éjszaka tértek vissza egy oroszláncsalád megfigyeléséről, így rövidre sikeredett az éjszaka.

Ugyanis néhány napja szabadon engedtek egy oroszlánkölyköt, amit ők ápoltak, mert két törött lába miatt a család elhagyta. Pont ma hét hete, hogy a baj megtörtént, és a beteg cicát beszállították a rögtönzött „állatkórházukba”. Amint egészségesnek ítélték – és ez két napja történt -, azonnal visszavitték a területre, ahol a család élte a maguk nagymacska életét. A gondozók abban reménykednek, hogy a nem oly hosszú idő eltelte után a közösség talán még visszafogadja. Első pillanatban úgy tűnt, hogy sikerül is a kísérlet, de kellett még egy megnyugtató ellenőrzés, hogy nem volt hiába a gondoskodás.

Kessler, fiatal nő létére nagyon határozott, akkurátus, vérbeli, elszánt természetvédő, és nagy tudású állatorvos. Úgy tartják a munkatársai, hogy sok tekintetben apja nyomdokain jár. Apja, aki csak nevelőapja volt, német állatorvosként a nemzeti park megbízásából dolgozott a nagyvadak védelmi programján. A szép szál, sportos szőke dalia, a mindig mosolygó két szemével sok fekete asszony és lány szívét megdobogtatta, amit ő ugyancsak élvezett. Életvitelében kellet lenni valami kifinomult perverzségnek, mert élt is az adott alkalmakkal, ha tehette. De egy asszonynál végleg kikötött. A frissen megözvegyült fekete szépség mellett nem tudott elmenni csak úgy, mint tette sokak mellet addig. A dologból házasságlett. A három árva gyermeket a nevére vette, és így lett Tanita nevelőapja. Tíz évig tartó házasságuk tragédiával végződött, mert a doktor egy botszwanai törzsi villongásban, amolyan békebírói szerepben mégis megsebesült, és vérmérgezésben meghalt. A sors iróniája, hogy a szép fekete asszony első férjét, Tanita apját is ott ölték meg, egy orvvadászatot felderítendő portya során. Túlélt két oroszlántámadást, egynehány kígyómarást, de a legnagyobb ellenség, az ember mégis csak legyőzte.

A német orvost a közösség hamar befogadta, látva annak emberségét, jóindulatát, aki az első perctől kezdve ragaszkodott a gyermekek iskoláztatásához. A legidősebb gyermek, Tanita saját akaratára a Yél Egyetem Állatorvosi Karán elsőéves volt, amikor a tragédia bekövetkezett. De jó tanulmányi előmenetele miatt az egyetem kedvezményekben részesítette, így aztán szülői támogatás nélkül is képes volt az állatorvosi diploma megszerzésére. Ilyen előzmények után került a Krüger Nemzeti Park állományába, és lett nagyvad specialista.

Amíg reggelizett, az asztalánál ülőkhöz beszélt, kérdezett, számon kért, utasított, egyszóval tette a dolgát.

- Mi van a NISSAN-nal? Addig nem fogom vezetni, amíg megnyugtatóan meg nem csinálják! Nem fogok a vadonban éjszakázni csak azért, mert az a dög nem szuperál! – szólt Kessler, Mobuhoz.

- Óh, Miss Kessler! A kocsit bevontattuk, és rendbe tették, a jobb gömbcsuklókat tartó kart kellett kicserélni. Az volt törött - mondta Mobutuka. Közben utánozhatatlanul csettintgetett a nyelvével, míg beszélt. Emiatt alig érthető, idegesítő és rendszertelenül tagolt beszédével a környezete már egyáltalán nem törődött. Megszokták! De egy idegen a falra tudott mászni tőle.  Egyébként is Mobu – mert csak így hívták a telepen -, nagyon fontos személy volt az alkalmazottak között. Egy helyi törzs szülötte. Apja vadász volt, majd a nemzeti parkhoz került, mint természetvédő. Sok évvel ezelőtt a folyóparton tűnt el világos nappal, és soha nem került elő. Hat gyermeke közül az egyetlen fiú, a huszonnyolc éves Mobu fontosságának legfőbb oka abban rejlik, hogy sofőr létére közel, s távol ismer mindenkit. Mindent fel tud hajtani-keresni, mindenkit megtalál, és mind emellé ügyes kezű ember hírében áll. Csak úgy beszéltek róla, hogy Mobu az ezermester, aki rokona a kék hegyen túl élő gyógyítónak, akit messze földön tiszteltek. Egyébként a Kék-hegy a Drakensberg északi nyúlványa.

   -  Tegnap mondtam, - szólt a sofőrhöz Kessler -, hogy a fehérhátút meg kell néznünk, bírja-e még magát! Úgy gondolom, most nincs égetően sürgős dolog, hát ma kellene megkeresnünk. Tehát siessen megtankolni, és ne felejtse el azt a francos biztonsági csapot is elzárni a tartály alatt, nehogy úgy járjon, mint tegnap éjszaka! – ekkor maga is visszaindult a sátrába a fegyveréért, lőszerért, CB rádiójáért, és a magát meghosszabbító távcsövéért. Szerette azt a műszert – mert csak így hívta -, ami apjától maradt rá. Komoly Zeis márka.

Mobu a gyerekzajos, zöldtelen kert sarkában álló terepjáróhoz sietett, nem szerette megvárakoztatni a főnöknőt, mert azért mindig ő húzta a rövidebbet. Gyorsan a hat lábon álló tartály mellé hajtott tankolni, és amíg a vékonyka csövön csorgott a dízel az autóba, elszaladt egy tízliteres flakon ivóvízért, mert ez is a napi teendői közé tarozott. Az autókban mindig kötelezően volt fehér szövetburkolatban egy-egy flakon ivóvíz, és ezért ő felelt. Az udvaron megint belebotlott a legalább egy hete, autóval eltaposott kígyó leírhatatlan illatokkal ékeskedő fejnélküli, legyek-lepte tetemébe. Bosszankodott, hogy ez senkit nem zavar. De most megint nem tudja eltakarítani, hisz szaladnia kell! Mindig szaladnia kell!

Tankolás után, útban a főnöki sátorhoz, megállt a saját sátránál a rádiójáért és az elmaradhatatlan fegyveréért.

Amint elindultak, Kessler szólt, hogy felveszik még a gyakornokot, azt a mamlaszt, aki a múlt héten érkezett Kanadából, a doktori munkájához gyűjt információkat a nagyvadak fertőző betegségeiről.

   -   Meg vagyunk áldva ezzel az ólommadárral!   - motyogott félhangon Kessler, így utalt a gyakornok fiúra. Majd folytatta…

-    Mire kimondja, mit szeretne tenni, beesteledik. De mit tehetünk! Két hónap nem a világ! Elviseljük! Szólok is neki rádión, hogy jöjjön ki az útra, ne kelljen azon a tehéntrágyás udvaron átgázolnunk! …és máris a rádiójával matatott. De mire hívta volna, Mobu hangosan figyelmeztette!

-    Miss Kessler! Nézze, már kint is van! Ott ül azon a megfordított műanyag vödrön, amiben tegnap pókokat vitt fényképezni!   … és még folytatta volna, de már odaértek. A gyakornok az autó mellé lépett a vödörrel a kezében, és zavarában vigyorgott, míg mindkettőjüknek jó reggelt kívánt, egyenként nevükön szólítva.   

-    Jó reggelt Tudóskám! – évődött Kessler. Itt aludt az út szélén, és este óta vár minket?

-   Ne mondjon ilyet!  - mondta nevetve. Köszönöm, jól aludtam, csak korán keltem, mert a pókokat vittem jó messze a falutól, hogy elengedjem. – közben a vödröt a kocsi hátuljába dobta és az elnyűtt hátsó ülésre telepedett. Nyomban a nyakában lógó fényképező gépét igyekezett kiszabadítani a kamerája meg a távcsöve szíjainak szövevényéből.

- Kérem, nézze meg a fotókat, egész jól sikerültek! – és nyújtotta a gépét!

Kessler kissé kelletlenül, kényszeredetten fogta a nagy NIKONT, és amint zötykölődtek a száraz keréknyomok között terepjárójukkal, bekapcsolta. Közben kis hólyagnak nevezte, persze csak úgy magában. Mit gondol ez a jövevény, mit erőlteti a szimpátiát. Ezzel úgysem ér el semmit. Nyílván érzi, hogy nem túlzottan kívánatos személy a körünkben.

Amint az első képet meglátta, kissé meghökkent. Nézte-nézte, majd a másodikat, harmadikat, aztán saját törzsi nyelvén szólt Mobuhoz!

-   Ez a kis pimasz szenzációs felvételeket csinált! Akarja látni? – kérdezte Mobut.

-   Hát persze! Szeretem a jó képeket! Ha megállunk, megnézem!  ...így a sofőr.

A gyakornok nyomban rákérdezett a számára érthetetlen nyelvre, de a nő megnyugtatta, hogy …

- Csak azt mondtam, nagyon jók a felvételek.

- Nekem is  tetszenek! – szólt a gyakornok.  Szeretem ezt a gépet. Korábban diáztam, de amióta internetezek, nagyobb hasznát veszem ennek a gépnek. Egyébként is a dolgozataimhoz egyszerűbben tudok dokumentálni digitális géppel készült fotókat.

Ezzel aztán elnémult, Kessler se szólt rá semmit, a hepehupás földúton csak a motor zúgása volt a hallható. A nyitott terepjáró szélvédőjére kötözött fekvő ipszilon alakzatos nemzeti lobogó és a nemzeti park zászlaját csapkodta a szél. Az út melletti nagy euphorbiákról madarak rebbentek, a magas növésű füvek furcsán verték vissza a motor zaját, utánuk porfelhő kavargott a gyenge hátszélben, majdnem megelőzve, beterítve rossz út miatta lassan poroszkáló terepjárót. A gyakornok nem bírta szó nélkül …

-  Elnézést, Miss Kessler.! Ezeket a magas füveket is ismeri? Mert ha igen, és tudja a nevüket is, csinálnék néhány felvételt videó kamerával. Megállhatnánk pár percre? – és kérdőn nézett hol a lányra, hol a sofőrre, akinek csak a tarkóját láthatta! – aztán tétován, félhangon azonnal hozzátette:

-   Nem is olyan fontos, csak egy ötlet volt. – mondta, és a szája szélébe harapott.

Kessler hátrafordult az anyósülésen, és határozottan, bosszúsan azt mondta:

-   Ha akarja, megállhatunk! De legyen határozott! Kell, vagy nem kell?

Emez szemmel láthatóan megszeppent a váratlan kitöréstől, aztán határozottságot mímelve igent mondott, és felmarkolta a sárral bekent, száraz fűvel, levelekkel teliszemetelt kocsi padlón, viseltes tokban heverő kameráját.

-     Álljunk meg! – szólt a sofőrnek Kessler. Addig megnézheti a képeket. Kis vártatva folytatta, amikor a gyakornok már kiszállt:

-     Azóta is az jár a fejemben, hogy tud ez a mamlasz ilyen csodálatos felvételeket csinálni. Azt hittem, nem csak a beszéde körül vannak defektusai, de lehet, hogy tévedtem.

Amint nézte a fiút, ahogy kerülgeti a magas fűcsomókat, keresve a legelőnyösebb beállítást, meg fényviszonyokat, rádöbbent, hogy milyen szépek is tudnak lenni azok a zöldek. Itt nőtt fel, de eszébe nem jutott volna egyszer is, hogy fotókat készítsen róluk. És tényleg! Minél hosszabban nézte, annál jobban tetszettek szülőföldje szép füvei. Majd gyerekkora jutott eszébe; hányszor bujkáltak, hancúroztak közöttük, alattuk, de soha nem gondolta, hogy figyelni is fog rájuk. És most hírtelen eszelősen szerette volna begyűjteni, lepréselni valamennyit. De nem csak a füveket, hanem minden egyebet; a méteres, húsos-levelű Aloékat, ezüstfákat, többméteres Euphorbiákat, Acáciákat is, meg az egész tájat folyóstól, kék hegyestől, és egy nagy gyűjteménybe rakni. Csak úgy áradt a lelke, hogy egy rajongással megint gazdagodott, színesedett a szülőföldje iránt érzet, mindent elsöprő vonzalma. És azt vette észre, hogy fejcsóválva szégyenkezett, hogy ez a jelentéktelen kis mitugrász kellett ahhoz, hogy észrevegye mindazt, amivel nap, mint nap találkozik, átgázol rajtuk, vagy éppen hűsöl árnyékukban. Közben ismét Ááront nézte, és eszébe jutott, hogy ha elérik a folyót, ott sokkal dúsabb füveket találhat, ott kellene folytatni a videózást.

-    Ááron, kérem! – szólította meg a gyakornokot Kessler, amin maga is meglepődött, amint újra és újra visszacsengett fülében a név, mert már egy hete vannak együtt reggeltől késő éjszakáig, de nem vitte rá a lélek, hogy egyszer is a keresztnevén szólítsa.

-    Jöjjön, menjünk! A folyónál sokkal dúsabb példányok vannak. Siessünk!

És itt újabb meglepő érzés fogta el. Mintha egy picit, de csak egy icipicit szimpatizálna ezzel a sráccal. Na nem, mint férfivel, hanem mint emberrel. Fehér férfire egyetemista korában se fájt a foga, most meg már ez teljesen kizárt, hisz három hónap múlva lesz az esküvője. De egyre az motoszkált a fejében, valami van ebben a srácban, aki talán nem is olyan ügyefogyott, csak ő ragasztotta rá ezt a bélyeget. És ma már másodszor fordult elő, hogy a gyakornok miatt úgy megmosolyogta magát. Hosszan mélázott a semmibe bámulva, míg a fiú ismét beült a terepjáróba. Úgy érzi, egy kicsit fajgyűlölő lett a távoli, a fehér ember világában. Ezt pedig életében először fogalmazta meg így, magának.  De mit tett ez a srác? Mitől különb megannyi embertársánál? Míg ezen mélázott, a fiú ismét beült a terepjáróba.

-    Mondja Ááron! – szólt és szinte teljesen hátrafordult az ülésén, kíváncsian kereste a fiú tekintetét.  Miért választotta ezt a témát a disszertációjához? Mi indította a nagyvadak fertőző betegségei felé?

-    Ó, Miss Kessler! – így a fiú! Ennek érdekes, és egyben nagyon is egyszerű oka van! Ha nagyon szeretné, elmondom, de attól félek, csalódni fog. Aztán szinte kisfiúsan fogta össze dzsekkerének két sarkát, és kérdőn nézett a meredeken szemébe néző lányra.

Kessler, válasz helyett csak egy sürgető fejbólintást és néhány sűrű pillantást vetett.

-    Nem rég olvastam egy Wilbur Smith könyvet - kezdte Ááron -,  amit az 1988-ban, VIII. Mamose fáraó sírjában talált papirusztekercsekre írott krónika tartalmából írt regényes formában. Ebben az írásban említette a krónikás, hogy valahol délen találkozott olyan gnú vándorlással, amelyben sok ezer állat betegen, orrukból, szájukból erősen váladékozó tünetekkel vándorolt és pusztult halomra egy járványtól. Akkor gondoltam, ha az embereknek vannak „világjáró” járványos betegségei, miért ne lehetne az állatoknak! Érdekel, vajon van-e valóságtartalma annak a sok ezeréves információnak? Aztán meg ennek, és hasonló esetek kiderítése nem kevés utazással, terepmunkával is jár. Én pedig betegesen szeretek utazgatni a világban, hát erre gondoltam legelőször. Ez a nekem való feladat.

Mondókáját befejezve továbbra is a lányt nézte, de annak üres tekintetéből érzékelte, hogy már egészen távol járnak a gondolatai, és válasz helyett lassan előre fordult, a magas fűvel szegélyezett utat nézte.

 Néhány perc múlva a távolban megpillantotta a folyót.

-    Na, ezt mondtam! – lelkendezett a lány, mutatott előre. Nézze, ott már milyen dús a növényzet. Látja azokat a fűóriásokat? Mint egy-egy nagy kéve, állnak az alattuk fekvő apró növények között. Lenyűgözőek! – és elkezdett beszélni. Ezek itt filipendulák, legalább két méteresek! Az a sötét levelű pedig ciliaris. De észre sem vette, hogy maga is rabul esett saját információinak, és fontoskodva folytatta.  – Ha megnézi azt ott! – mutatott baljával a fiú háta mögé. Az a legmagasabb növésű fűféle Afrika földjén, de talán az egész világon sincs magasabb, mint a dissoluta. Mi elefántfűnek nevezzük épp a magassága miatt, mert legalább három méterre is megnő. Fényes kalászait kecsesen lengeti a szél. Hát nem varázslatos?

Megálltak!

A fiú kiszállt, a sárga útporos ülésre dobta dzsekkerét, és feltűrte ingujját, hogy belevesse magát a videózás, fotózás mindent felejtető magányába.

-       Ááron! Ááron! – kiáltott Kessler! Ugye tudja, hogy itt már oroszlánok is lehetnek a magas fű között? Ne menjen messze!

...