Gyuri Nyíregyházáról került az algyői kőolajhoz gépkocsivezetőnek. Egyszerű srác létére a szabadidejét nem a kocsmában töltötte megannyi társával, hanem szerényen meghúzta magát a munkásszállás kis szobájában. Olvasgatott, tévézgetett. Napközben gyakran megvitatta a nap híreit, eseményeit a munkatársaival, a korban vele egyidős srácokkal . Sokszor segített ügyes-bajos dolgaik elintézésében, néha még illegálisan is elszaladt egyik-másik műszerész fiúval a közeli Tápé egyik élelmiszer boltjába, de néha még Szegedre is hajlandó volt bevinni valakit, ha nem tartott nagyon a lebukástól, hisz mindenek előtt a menetlevél volt a legfontosabb fegyvertény, nem is a munka.

          Szerették is a kollégák és ők is falaztak Gyurinak, ha volt miért. Segítették a világ dolgai közt tájékozódni, hiszen teljesen egyedül volt, távol a szülői háztól és a megszokott környezetétől.

          Egy meleg nyári napon a VII. tankállomáson volt sürgőt dolog, valamilyen műszer hibásodott meg, ami miatt azonnal kivonultam másodmagammal. Egy csukott UAZ volt a műszeresek autója, azzal poroltunk a Tápé felé vezető Déli úton.

          Az olajiparban annyiféle tevékenységet végző ember járt az utakon és mindenféle kacatot, szemetet, vasdarabokat szórtak szét véletlenül, még többet akarattal, hogy ha mindazt össze kellene gyűjteni az olajipar sokéves, áldásos tevékenysége után, több tehervonatot meg lehetne vele pakolni. A sok vasdarabból gyakran az utakra is került annyi, amennyi egy-egy defekthez szükséges.

          Egy peches pillanatban az autó jobb első kereke sivítani és csapkodni kezdett. Gyuri elkáromkodta magát, mert nem szeretett autókereket szerelni. Kivált; ilyen melegben. Igaza is volt; ki szeret?

          A dolog sürgős volt, mi is segítettünk. Amint kigurította a pótkereket, látta, hogy abban sincs levegő. Pumpája pedig a szomszédnál maradt előző napon. Ezzel megállt a tudomány. A sürgős feladatnak várnia kell. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, nem lehetett egyszerűen segítséget kérni, ezért hát  gyalog, egyedül indultam tovább, dacolva a homokot pontosan szemembe hordó forró déli széllel. A társam marad a kocsiban, hogy segíthessen. Műszeres táskával a kezemben, csattogtam talán két kilométert, mire a tankállomásra értem.

          Már nagyon vártak, mert a napi elszámolás nem egyezik a valós adatokkal, ha a beteg műszert nem javítják meg. Nem szereti senki, ha a műszak vége felé történik váratlan esemény, mert az rendszerint nem várt túlórát jelent főnöknek, beosztottnak egyaránt. Telefonáltam az ügyeletes autóért és nyomban a technikát babráltam, kerestem a hibát.

          A problémát szerencsére hamar megoldottam, és vártam valamelyik autót, hogy visszavigyen még időben a helyemre. Bár szerettem kint lenni a szabadban, de nem ennek volt ott az ideje. Bosszankodtam az autó miatt. A pótkerék legyen pótkerék. 

          Üldögéltem egy tujafa árnyékában, amikor visszatértek a kútkezelő emberek a mezőből. Egyszerű, falusi emberekből állt össze ez a kis különítmény, akik kiválóan ellátták a kutak körüli teendőket. Hangosan élték a olajosok életét, durva viccekkel, nevetgéléssel, káromkodással. Mikor mi volt épp aktuális.

          Az egyik tápéi ember fontoskodva sutyorgott a tankállomás vezetővel, ami másoknak is szemet szúrt. Végül csak-csak beavatták a többieket is a nagy titokba, amiből aztán én sem maradhattam ki.

          A napbarnított arcú, kérges tenyerű kolléga magamellé tette kék védősisakját az ebédlő hosszú padján, úgy mutogatta, amit talált az egyik olajkút közelében. Először csak viccnek, ugratásnak véltem, még rá is legyintettem. De amaz erősködött, így megnéztem én is a látnivalót. Egy körülbelül húsz milliméternyi átmérőjű pénzdarabot forgatott, törölgetette róla a földet. A környék igazi, vendégmarasztaló sártengere úgy ragad mindenhez, mint a csiriz. Aztán ha megszárad, ember legyen a talpán aki egykönnyen meg tud szabadulni a betonkeménységű szárazságtól. Ez a sár takarta be a kis pénzérmét is, rejtve annak minden rajzolatát, domborulatát. Végül sikerült valamennyire tisztába tenni, kaparni a korongocskát. Akkor látszott, hogy valódi aranypénzt talált a jó szemű tápai gazda.

          Tetszett mindenkinek a kincs, azonnal elszabadult az egyszerű fickók fantáziája és csodás dolgokról ábrándoztak.

          Tudtam, hogy nem általános dolog manapság a földön, a mezőben aranypénzt találni, én is nyomban akcióba léptem. Miért lennék különb a többinél, amikor én is Ádám és Éva gyermeke vagyok. Felajánlottam, hogy megveszem. Először kisebb összeget ajánlottam, majd emelve a tétet, tisztességes pénzek jöttek szóba. Már-már magam is megszeppentem az elhangzott összegektől. A gazda nézegette, forgatta, végül ráállt.

          - Rendben van! De azonnal fizessem is a megbeszélt összeget.

          Senki nem hord magával a mezőben csatangolva, tűzálló munkaruhájában több ezer forintot, ezért megoldások sorát javasoltam. De nem tetszett sem így, sem úgy az öregnek. Úgy láttam, hogy  fél az átveréstől. Végül aztán elállt az üzlettől.

          Engem bosszantott, a többiek meg nem törődtek vele igazán. Azt hiszem, föl sem fogták a dolog jelentőségét.

          Tudtam, hogy a magyar földben talált értékek, ásatag kincsek hivatalosan az állam tulajdonát képezik, de úgy gondoltam, hogy nem én lennék az egyedüli bitorló ebben az országban, akinek ilyen eredetű érték van a birtokában. Egyébként is! Pont attól a kicsi kis pénztől lenne gazdagabb a magyar? Ennyi nekem is jár a hazából. Meg még több, hasonló dologgal magyaráztam a saját, el nem követett tettem.

          A műszakváltást hozó autóbusz is beállt, ki-beszálltak a műszakosok. A bátyánk még odaszólt nekem, mielőtt  fellépett a buszra.

          - Ne búsuljon! Tudom, hogy van ott még több is. Jut abból még magának is! Így távozott haza, Tápéra.

          Szerencsés fickónak tartottam a maga egyszerűségével együtt. Este még a városban is elmondtam a történetet ilyen dolgokban jártas ismerősömnek, Győző barátomnak. Ő is csak csóválta a fejét. Én még éjszaka is azzal a kinccsel álmodtam.

          Másnap szombat volt, majd vasárnap, munkaszüneti napok, csak hétfőn találkoztam ismét a szerencsés szivarral.

          Amint meglátott, felpattant, elém jött. Kigombolta mocskos, kockás ingét a mellén és két kézzel széjjel húzta. Büszkén mutatta a nyakába akasztott remekművet, amitől elsápadtam, majd iszonyú haragra gerjedtem. Úgy kellett magam visszafogni, hogy tettlegességre ne kerüljön sor. Jámbor lelkem nem bírta felfogni a látottakat. Szerencsés barátunk, az a szerencsétlen, a hét végén, az esti unalmában egy reszelővel, meg smirglipapírral szép simára és fényesre csiszolta az aranyat, a közepét lyukasztó dornival kilyukasztotta, és egy bőrszíjjal a nyakába akasztotta.

          Se köpni, se nyelni nem tudtam! Szavam elakadt és rá sem mertem emelni a tekintetem. Háborgott a lelkem.

          Szinte egész nap azon a tankállomáson dolgoztunk, műszereket hitelesítettünk, jegyzőkönyveztünk társaimmal. A pacák, mint minden nap, végezte a rá kiszabott feladatot, a mezőben ment olajkúttól- olajkútig, eközben nagy területet járt be. A tűző napon izzadt a kötelezően viselt speciális munkaruhájában, égette a nap arcát.

          Amikor visszatért, egyenesen hozzám jött. Szája szinte füléig ért. Rövid ideig kotorászott az olajos gúnyája zsebében, de végül megtalálta, amit mutatni akart, és a nyitott tenyerére tette. Ismét talált egyet! Csak a fejem csóváltam, de szólni csak jóval később voltam képes. Elhatároztam, hogy felvilágosítom sötét elméjét, mert akkor már nem tudtam jó szívvel gondolni az egészre. Meg is magyaráztam, hogy mit vesztett azzal, hogy lecsiszolta a rajta található írást, domborítást.

          A szivar csak nézett a semmibe, aztán amolyan közhely gyanánt annyit kérdezett:

          - Gondolja?

          Gondoltam is, meg még sok egyebet, amit nyomban reázúdítottam. Legyen egy kis lelkifurdalása az agyalágyult tette miatt. Ha hivatalosan bejelenti a talált kincsét is többet nyer rajta, mint amit ér a nyakában bőrszíjon himbálódzó lyukas arany.

          Ezzel a tudattal zárult a napja, ment el a váltókocsival.

          Eltelt két nap, amikor ismét arra jártunk valamilyen kis semmiség miatt. Épp hogy csak beugrottunk a tankállomásra. A tartós déli szél menetrendszerűen meghozta az esőt. Az emberünk hamar bejárta a napi körútját, így vele is találkozhattunk. A hosszú étkezőasztal végénél ült, csendben lapított. Gondoltam, hogy alaposan magába szállt, a korábbi szemrehányásomtól, vagy megsértődött szókimondó, reázúdított véleményem miatt.  Nem érdekelt, csak szenvedjen egy kicsit. Végül csak nem bírta tovább a némaságot, odahívott. Halkan, de szinte ujjongva, huncutul mondta:

          - A másikat megcsináltam a lányomnak, de abba selyemzsinórt fűztem.