A Nagyállomás váltói monoton zakatoltak az expressz kerekei alatt, amíg méltóságteljesen beballagott a hosszú perónon ácsorgó tömeg mellé. A nagy kavarodásban sikerült megtalálnom a fehér zsigulit, azt az autót, amit valahányszor kiküldtek elém, ha Szegedre érkeztem a Klauzál-téri Fényújság javítására. A "Gondnok" az autóban ült, ha úgy tetszik terpeszkedett, majd üdvözlésem gyanánt annyit mondott, hogy "ugye hosszú az út Szegedig". Az ínycsiklandozó paprikaillatú –pirospaprikás tojásrántottára emlékeztető - pályaudvar elől kigördülve egyenesen a Démász székházába mentünk, ahol én kiszálltam. Búcsúzóul még annyit mondtam, hogy megnézem a problémát, és ha nagy baj van, akkor át kell mennem a Royal Szállóba, szobát foglalni éjszakára. Sokszor aludtam már abban a szállóban, törzsvendégként megszerettem. Erre előzékenyen felajánlotta Ő, a gondnok, hogy mindent elintéz, én csak dolgozzak. Már úgy is késésben vagyunk, nagyon nyugtalan már az Idegenforgalmi Hivatal, ugyanis a Fényújság a hivatal tulajdona, vagy csak „főbérlője”, üzemeltetője!

A gondnok ajánlatát elfogadtam, sarkon fordultam, felmentem az emeletre, a vezérlőterembe. Rövid szemlélődés, a készülék tápfeszültségei körül. Kiderült a legfőbb probléma, hogy több erősáramú félvezető ment tönkre. Nekiveselkedtem, de az ilyen hibák rendszerint egy láncreakciót okoznak, aminek a végét előre sohasem lehet látni. Nem is ebédeltem, azt reméltem, hogy az esti vonatig be tudok fejezni minden javítást. Hát nem így történt. Az esti vonat félnyolckor elment. Telefonon kerestem nagyhatalmú gondnokomat, hogy a szobára valóban szükségem van. El van minden intézve, - mondta. Ha elkészülök, menjek csak a Tisza Szállóba, a nevemre fenntartottak ott egy szobát. Megnyugodtam, tovább dolgoztam.

A munkám úgy alakult, hogy talán úgy féltízre elkészültem mindennel. Még az utolsó ellenőrzés is rendben találta a készülék "lelkét". Gyors vacsora a Hágiban, rá egy korsó sör; nagyon kiszáradtam abban a melegben. Nyár közepén jártunk, dühöngött a szabadtéri, az utcák tömve emberekkel, akkor lett vége az előadásnak. Műszereimet egy táskában tartottam az úti holmimmal, meg a fényképezőgépemmel. Egy válltáska csupán minden csomagom. Indultam a szegedi éjszakában nyüzsgő sokaságon át, hogy megérdemelt nyugalomra hajthassam fejem. Hosszú volt a nap étlen-szomjan.

A szállóba érve mint jelszót, mondtam nevem a figyelmes, talpig szmokingos ügyeletesnek, miközben régi ismerősként üdvözöltük egymást. Kis vártatva megkérdezte: ugye Kovácsot mondott? Én közelebb léptem, Ö tovább keresgélt, majd megadóan becsapta könyvét. Sajnálom, de ilyen névre nem is volt szobafoglalás. Puhatolózott, hogy mikor és ki intézte ezt a szerencsétlen ügyletet. Én elmondtam, hogy Ő, a Gondnok telefonált nekem, hogy minden el van intézve, csak dolgozzak. A portás úgy okoskodott, hogy mivel a Hungária Szálló is hozzájuk tartozik igazgatásilag, ott próbálkozzak! Átballagtam, nem volt messze! Megint a nevem, természetesen semmi eredmény.  Ott is sajnálták! Ez volt minden!

Visszasétáltam a Tisza Szállóba, megpróbáltam valamilyen helyet szerezni magamnak éjszakára. Semmi kedvem nem volt valamelyik padon, vagy pályaudvaron éjszakázni. A portás egyre csak azt kérdezte, hogy ki az a Gondnok, aki az ügyet intézte. Megmondtam! Javasolta, hogy hívjuk fel a lakásán, telefonon. Kezembe adta a telefonkagylót, a számot pedig ördögi gyorsasággal kikereste telefonkönyvéből.

A vonal túlsó végén álmos, rekedtes, halk motyogásra bemutatkoztam. Felfogta tudata, hogy én vagyok! Jó jel, gondoltam! Egyenesen rákérdeztem, hogy hol is foglalt nekem szobát, mert már éjfél is elmúlt, de még most sem tudom, hogy hol fogok aludni!  - Mondja a portásnak, hogy a szoba meg van beszélve a Sanyival - szól határozottan az álmos Gondnokom. Ezt meghallotta a közvetlen mellettem álló portás is és nyomban kikapta a kagylót a kezemből. Tisztelt uram! - A Sanyi már két hete Debrecenben van szabadságon. Hogy beszélhetett vele erről? De mire a mondatot befejezte, a túlsó végről tá-tá-tá volt. Egy cifra káromkodás után így szólt a portás.

Nézze uram! Most, a szabadtéri idején minden szobánk előre le van kötve, nem adhatok még szabad ágyat sem, nem hogy szobát. Néhány pillanatnyi szünet;  ujját felemelte - hacsak, hacsak -, van egy szobánk, amelyiknek el vitte a kulcsát az előző vendég, egy német pasas. Nem tudná az ajtót belülről bezárni biztonságosan. A szoba kétágyas, ha Önnek megfelel, egyágyasként megkaphatja. Igazi üzletember; gondoltam! Rögtön alkut kötöttünk. Beírt, felmentem!

Az ajtó valóban nyitva volt, de engem már semmi se zavart. Rövid esti ceremónia után elnyúltam. Pénzem, fényképezőgépem a párnám alá tettem, más holmim, amit féltenem kellett volna, csak egy kétszázezer forintos műszer volt, ami akkor húsz havi fizetésem volt és amit a portán hagytam, letétben.

Elaludtam! Álmomat mindenféle portások, meg félvezetők és egyéb mifenék tarkították, nem aludtam mélyen.

Talán két óra lehetett, valami zajt hallottam. Felébredtem és úgy figyeltem. Határozottan hallottam, amint az ajtómat valaki becsukta. Azonnal felültem, az olvasólámpa kapcsolója után matattam, felgyújtottam. Több mint meglepetésemre az ajtón belül állt egy lány. Vagyis inkább, - ha egészen pontos akarok lenni -, egy hölgy. Az öltözéke, a frizurája, meg minden velejárója kifogástalan hatással azt az érzést sugallta, hogy a hölgy komoly, de az ügy is. Biztosan csak álmodom! Egy pillanatra összeszedtem első álmomból felvert tudatomat és megint a hölgyre néztem, regisztrálva, hogy ébren vagyok. Valóban ott állt, akit ugyan nem hívtam, nem is ismerek, azt sem tudtam, hogy mi is történik, csak néhány másodpercig szótlanul néztük egymást. Majd Ö törte meg a csendet. Tömören annyit kérdezett, hogy "Nos?" Bevallom, egy pillanatig komoly zavarban voltam, mert bár gyakorló huszonnyolc éves voltam, amitől is ugyancsak tudtam, hogy mitől döglik a légy. Na meg a partnereimet én szerettem megválogatni és meglehetősen kritikusan. Határozottan csak annyit mondtam, hogy nincs pénzem! Nem is azért jöttem! - volt a válasz. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, és nagyon is világos volt, hogy mit is akar itt ez az idegen!

Hamar folytattam az alkut, mondtam neki, hogy másom sincs! Az sem baj! Megint, vagy tíz másodpercnyi szünet. S akkor megint feltette a nagy kérdést: tehát? Addigra már a lehető legjobban felébredtem. Ahogy ott az ajtónál állt kissé elszántan, kissé kiszolgáltatottan, gondolkodóba ejtett. Aztán integráltam, differenciáltam, bólintottam. Ha a villanyt eloltaná, nagyon hálás lennék; így a hölgy. Eloltottam!

Csendes matatás után ismét megszólal, de már sokkal barátságosabb hangon: akarja hogy a másik ágyban aludjak? Teljesen felesleges kérdésnek tartottam, s ezt meg is mondtam. A következő pillanatban közös takarónkat, egy lepedőt nyakig húzva, az olvasólámpát ismét felkapcsolva, mondhatnám teljesen fesztelenül bemutatkoztunk. Illetve: Ö annyit mondott, hogy elégedjek meg, ha a keresztnevét mondja, Marietta.

Hosszan beszélgettünk, míg el nem terelődtek kíváncsi gondolataink, indulataink. Bizonyos dogokat nem való kiteregetni, de mindenesetre nagy megelégedésemre szolgált az éjszakai társaság. Hálótársam sem fukarkodott, hálás volt minden pillanatért, közös élményeinkért.

Világosodott! Lassan mély álomba zuhantam és elfelejtettem mindent, ami a világhoz fűzött.

Egy mentőautó szirénájára ébredtem, már nyolc óra is elmúlt. Hálótársamnak hűlt helyét találtam. Zavartan körülnéztem, az asztalon egy noteszlapot találtam. "Köszönöm a feledhetetlen menedéket! Megy a vonatom!" Én csak bámultam magam elé. Egyre csak azon töprengtem, hogy miért tette?! Egy ilyen csinos, két nyelvet beszélő, intelligens, kellemes modorú hölgy, hogy keveredhetett egy ilyen kalandba.

Felkeltem! Gyors készülődés után telefonáltam a portára, hogy a számlám készítsék el, mert azonnal távozom. A lépcsőn leérve konstatáltam, hogy már nem az ismerős portás áll a pultnál. Fizettem! A viszont látásra, mondtuk mindketten és az ajtó felé lépkedtem. Váratlanul utánam szólt. Elnézést, uram! Mondja! Hogy szolgált az éjszakai nyugodalma? Amint visszanéztem, alig észrevehető pajzán mosoly húzódott az egyébként tökéletesen fegyelmezett, hivatalos tekintet mögött.

Tehát tudta, amit a szegedi szabadtéri idején a szobahiány okozott oly mesterien, hogy megrendezni sem lehetet volna jobban. És az a nő mit is gondolhatott, és honnan tudta, hogy az a hely egyáltalán szóba jöhet, ha szerencséje van? Arra a végső következtetésre jutottam, hogy biztosan neki sem volt szállása éjszakára. Lehet, hogy Őt is a gondnoka tette lóvá?