Negyven perc kellett, míg éjszakára minden csapdát, lámpát felszereltünk. És máris rovarok százai érkeztek, és nyüzsögtek a trópusi őserdőből a lámpák fénye köré.

          Közben egyre hallottuk a mind jobban erősödő hangokat, amint a vadon éjszakai állatai élték szokásos életüket. Az a hangzavar először félelmetes, később színes, varázslatos koncertté szelídült. Hallatán a hideg futkosott a hátamon, és szinte repdestem a gyönyörűségtől. Annak az éjszakának a romantikája felért bármilyen romantikus éjszakával. És ez egyáltalán nem túlzás. Kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem tudtam megörökíteni azokat a hangokat, amiket számomra teljesen ismeretlen állatok hallattak. Felismerni véltem a kórusból több békahangokat, de az egyéb, öblös kiabálásokat, cincogásokat, vinnyogásokat és síró, fúvó, bömbölő hangokat nem tudtam, milyen lényekhez kössem. Dél-amerikai útleírásokban olvastam valami hasonlót, de nem hittem volna, hogy ez ennyire túlvilági tud lenni.

És amint felváltva végigjártuk a sűrű bozóttal szegélyezett ösvényt a csapdák ellenőrzésekor, közvetlenül magunk körül érezhettük, hallhattuk, amint egy-egy távoli jelre, mint vészjelre, vagy valamelyik állat rendhagyó kiáltására az egész erdő úgy elhallgatott, mint amikor a karmester leinti a zenekart, vagy, ha egy kapcsolóval kikapcsolnák a rádiót. A síri csendben mintha egyetlen lény sem maradt volna a titkok erdejében. Percekig csak a saját fülünk zúgását, és egy-egy szúnyog muzsikálását hallottuk. Aztán megszólalt egy tétova hang, nem sokkal utána még egy, majd öt, aztán tíz, száz és máris folytatták önfeledten. De ha a hangversenyt egyetlen köhintésemmel, tapsolásommal, vagy csak csettintésemmel ismét megzavartam, ugyanúgy elhallgattak. Szóval el nem mondható, le nem írható, csak hallható és átélhető az az élmény.