Természetesen nem szabad elfelejteni: hol is járunk? A tameli utcák sikátorai izgalmas felfedezésekre adnak lehetőségeket, de nem is csalódhatunk. Lábbal hajtós riksák, vagyis személyszállító triciklik kerülgetik egymást, sokszor helyet sem hagynak a gyalog közlekedőknek, akik közt hosszú, két végén kampós botokat vállukon cipelő, gyorslábú árusokkal is találkozhatunk; ők amolyan mérlegesdit mutatnak be gyümölcsökkel, zöldségekkel, vagy akár kecskefejekkel.

          A húsboltok térdmagasságú pultjain felismerhetetlen eredetű húsok voltak, megszámlálhatatlanul sok fekete, kék és zöld ponttal: döglegyek, minden mennyiségben. Kamerámmal félve közelítettem a nem kifejezetten gusztusos témához, de a mester, a hentes szívélyesen invitált, barátságosan üdvözölt. Zavarban voltam, mert  nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán kellemetlen-e neki, ha kamerámmal közelítek? (És ha neki nem, akkor nekem miért? Persze, ez megint csak olyan pórias, európai észjárás…) Megoldottam! Ez lesz a nap snittje – gondoltam – a maga teljes valóságában!

Társaim elfáradtak, elbúcsúztunk!

          – Majd a szállodában találkozunk!

          Én tovább bandukoltam. Egy borbély guggolt a sáros járdaszélen, borotvált egy kis batyun ülő, kortalan nagypapát. Mellette a sorára váró vendég kis sípon, vagy inkább furulyán fülsiketítő cikornyás dallamot, egy  „járdaszéli guggolóst” nyaggatott vég nélkül. Szemközti kis térre láttam: bal oldalt, régen elhagyott templom; egy öreg sztúpa mohával benőtt fala mellett mankós legényke, darabolt kókuszt ajánlott, amiről festett kínai legyezővel hessegette a legyeket. Higiéniás felkészültségét bizonyítva egy műanyag ásványvizes flakonból néha nyakon öntötte a fehér szeleteket.

          A tér bal oldalára egy sikátorból keskeny víz folydogált az amúgy is sáros - lucskos úttestre. Két-három férfi és vagy hat nő valamiben nagyon fontoskodott, majdhogynem rikácsoltak. Közelebb mentem. A döbbenettől bénán bámultam a történést – előbb csak az emberek közötti réseken, majd amikor felfogtam a látnivalót, leguggoltam, hogy jobban részese lehessek én is. Egy fiatal nő, talán tizenöt eves lehetett, egy idősebb asszony – mint kiderült, az anyja – segítségével azokban a percekben hozta világra gyermekét. Kamerámmal a kezemben próbáltam rögzíteni a nem mindennapi utcai jelenetet, ám amint észrevették szándékom, nagyon durván zavartak el. (Igaz, lelkem mélyén én sem gondolhattam komolyan egy ilyen riportot…) Eloldalogtam!

           Az események felzaklattak, nem tudtam szabadulnia látványtól; egyre csak a megoldás körül járt az agyam. Isteni szikra: visszasiettem! Adtam a bábaasszonynak előlépett mamának egy tízmárkást, hátha megnyílik az embergyűrű egy jóf elvételre; nekem mindenképp megérné. Tíz márka nem nagy pénz, de ő másképp látta: abban a pillanatban  félretolta a bámészkodókat és intett, hogy most már szabad a felvétel. Nagy szomorúságomra a teljes csodáról már lemaradtam: a „kisördög” már megszületett. Azért maradt némi keserű szenzáció a tízesemért: a mama a sikátorból csordogáló olajbarna, mocskos lében lemosdatta az újszülöttet. Gondosan ügyelt az arcára, még a száját is kimosta. Bozontos-csatakos haját elsimítgatta, majd szárijának aljával megtörölgette. Egy másik nő egy koszos kis madzaggal a köldökzsinór körül szerencsétlenkedett, de végül sikerült a mű. A kismama félig a falnak dőlve ült, vagy guggolt; szenvtelen tekintetéből semmit nem tudtam érzékelni.

          Szinte teljesen magamba zuhantan indultam haza. Ennél nagyobb fotós ajándékra már nem számíthattam. A lenyugvó nap a sikátor felől még épp’ beragyogta a teret. Még láttam, amint a család tétován - meg-megállva, egy valaha fehér, valaha talán tiszta ruhába csavarva, hanyagul, szatyor módjára lógatva a húszperces gyermeket – botorkált valahová. Én csináltam problémát az ügyből: azt gondoltam, hogy talán lakásuk sincs, vagy legalább egy olyan helyiségük, ahol ezek a szegény párák az ilyen eseményeiket lebonyolíthatnák: ha lenne ilyen, nem az utcán tették volna. Háborgott bennem az akarat: hogyan is segíthetnék szerencsétleneken. De hamar megértettem, hogy nincs értelme gyötrelmes gondolataimnak: ez az ő életük, ezek az ő szokásaik. Beláttam, hogy mindenkin nem segíthetek, akit csak megszánok, hisz én sem vagyok krőzus.