Lassan megszáradtak az ablakok: végre rácsodálkozhattunk a világra. Életemben Nepál volt az első hely, ahol baloldali közlekedésélményben volt részem. De milyenben?! Csak úgy tudtam elviselni a velünk szemben - nem a nekem megszokott oldalon - rohanó teherautó óriásokat, ha figyelmem eltereltem egyéb látnivalókkal. Az előbukkanó nap eleinte csak ködös, felhős tájat mutatott, de hamarosan minden látnivaló teljes valóságában pompázott. Az út a Kathmandu- völgyből egy órányi emelkedéssel kezdődött. A majdnem kopár oldalakon vezető meredek szerpentin tartósan 10-15%-os emelkedővel nehezített, keskeny út volt; nagy forgalma miatt a sofőröknek nem kéjutazás. Hatalmas teherautók kerülgették egymást, olykor a meggondolatlanság határát messze túllépő rögtönzésekkel. A domborzat miatt számtalan tűkanyar nehezíti a haladást, amelyekben, ha járművek találkoznak, erejük, méretük miatt valamennyinek elsőbbsége van a másikkal szemben. Általában megegyeznek! Így aztán nem egyszer olyan gyilkos és öngyilkos trükkökre kényszerülnek, amire mi nem, de ők minden pillanatban felkészültek. Egy ilyen hajmeresztő élmény miatt további, immár maximális önmérsékletet kellett gyakorolnom. Egy szemben, lefelé jövő héttonnás TATA farönk-hegyet hozott a hátán, és nem fért el a kanyarban; némi ideges integetés és kürtölés után mi is megálltunk: tizenöt centi azért maradt a két kocsi eleje között… A fiúk tudták, hogy tovább menni nem tanácsos; buszunk volt kénytelen hátrálni. Ez úgy történik, hogy a pilóta segítői közül valaki kihajol az egyébként mindig nyitott ajtón, vagy ha kell, egy hátsó ablakon, és a busz oldalán folyamatos szinkópás kopogással jelzi, hogy a tolatás akadálytalan. Ha bármi miatt meg kell állni, a kopogás elmarad és egy harsány kiáltás is jelzi, hogy vége. Kamerámmal éppen egy baloldali, hátsó ablaknál igyekeztem az út melletti ötszáz méternyi mély szakadék látványát megörökíteni, amikor lassan csorogtunk hátra. A kerék fölötti ablakon kihajolva direktben láthattam, hogy a szakadékig érő, padka nélküli útburkolatból egy harapásszerű, méternyi leszakadás felé gurul az alattam forgó dupla kerék. A pilóta a túlsó oldalt figyelte, a kopogtató is, csak a kocsi hátulján. Tatam-tatam! A dologhoz még hozzátartozik, hogy ezekre a hegyi utakra nem, vagy csak igen ritkán rendszeresítenek korlátot, kerékvetőket. Kora ifjúságomban éreztem hasonlót, amikor első repülőutamban volt részem. Tehát integráltam, differenciáltam és úgy rögtönöztem, hogy ha nem kiáltok egy „gorillás”-t, nyomban lezuhanunk, ahonnan nincs visszaút. Gondoltam: „egy életem-egy halálom”, kamerámmal az utolsó pillanatig rögzítettem „életem utolsó pillanatait”. Kiáltásomra a kerék megállt, a segítők az addig nem figyelt oldalra ugrottak. Az, hogy szemük sem rezdült helyzetünk láttán, azt elfogadtam, mert legyen, aminek lennie kell: megadtam magam; de hogy volt lélekjelenlétem mindezt videóra venni, azon még ma is csodálkozom. A dupla kerék szélsője a szakadék fölött, a levegőben volt, már csak a belsőn állt a busz…

A problémát hamar megoldották, mi újjászülettünk, és erről soha, senki, egyetlen szót nem ejtett. Közlekedtünk!