Gondolataim szerte szárnyaltak, róttam a kilométereket, kanyarogtam, ahogy az út kívánta tőlem; mígnem egy kisebb hegyomláshoz értem: nem volt tovább út. Képzeljünk el egy függőleges sziklafalat jobbról, amelyik jobbra ívelt, nem látni, mi van a kanyar után, mik a további lehetőségek; alatta a napokkal korábban leszakadt oldal törmelékei sok méter mélységben. Az omlás után a sziklahasadékokba karvastagságú rhododendron-ágakat vertek a környékbeliek - akik egyben az út karbantartói is  - fél méterenként egyet és az így kiépített, hevenyészett alkotmányra nagy, lapos sziklákat raktak: ezeken kellett áthaladni.

Se köpni, se nyelni nem tudtam; volt néhány percnyi előnyöm: a többiekkel szemben, földbe gyökerezett lábbal bűvöltem azt az csinálmányt. Társaim közben egyenként utolértek - és szótlanul tették azt, amit én: szuggeráltuk életünk hídját. Azért az látszott, hogy valakik már átjutottak a pokol tornácán, mert a kövek sárosak voltak. (De azért nem olyan nagyon!) Leakasztottam a nyakamból a kamerám és fényképező gépem, vastag ruhával bebugyoláltam mindkettőt, és gondosan elraktam a hátizsákomba. Nem mintha ez számított volna bármit is az Örökkévalóságban, ha netán innen „leveszekednék”; de én azért megadtam a módját: egy életem, egy halálom, legalább a technikám maradjon épségben. (Ó! Mily kicsinyes tudtam lenni!)

Elsőnek én léptem. Négy lépés után a mögöttem hagyottakat már nem, a híd végét még nem láttam. Az egész „lépcső” nem volt hosszabb tíz-tizenkét méternél - és legalább fél méter széles - de egy örökkévalóságnak tűnt ez a mutatvány. A híd közepénél a sziklafalból kiállt egy csúcs, amit én leguggolva ki tudtam kerülni, de elgondolni sem tudtam: mi lesz a teherhordókkal? Egyik-másiknak olyan széles batyuja volt, hogy a budai Várhegy alagútján sem férne át. Visszafelé nem tekintgethettem, mert mögöttem máris jöttek. Nem hittem volna az első pillanatban, hogy mindenki képes lesz ott végigmenni. (A Via Mala-ra gondoltam, ma sem tudom miért. Talán egy korabeli illusztráció miatt? Ez az egész annyira meglepett, hogy egyetlen felvételt sem készítettem, amit szintén a „nagyon bánom” fiókban tartok azóta is!)