Hamar égetett a nap, a folyóparton egyetlen fa sem volt, hogy az árnyékába húzódjunk; jómagam törölköző és szappan társaságában közelítettem meg a vízpartot. Borotválkoznom nem kellett; mert bár nem említettem, de az expedíció kezdetétől nem vágtam le a szakállam. Beálltam térdig a hömpölygő Trisuliba -  egy csendesebb folyású szakasznál - rendes tisztálkodásra; a teherhordók közül többen a partról nézték nyaktörő mutatványom. A szappanozás után egy kicsit beljebb merészkedtem, hogy lemossam magam, ám egy sikamlós lépéssel elrontottam valamit: lábam kicsúszott, én elvágódtam a hűs habokban és a Nagy Víz elragadott. Néhány pillanatig még kellemesnek is éreztem a helyzetem: a másodpercenként közel tíz métert rohanó víztömeg teljesen hatalmába kerített;  nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is. De aztán megpróbáltam kimenekülni, de hiába: sokszor azt sem tudtam, hogy merre van a lent és a fent. A mederben, víz alatt rejtőző kövekhez néha olyan energiával vágott neki az a könyörtelen folyó, hogy kezdtem megijedni. Úsztam már nagy vizekben - tengeri viharban is - de ilyen reménytelen helyzetben még nem voltam. Kezem, lábam sajgott, oldalbordáim recsegtek, fejem szédült a víz alatti ütésektől. Minden próbálkozásom sikertelen volt: amihez csak hozzáértem, olyan síkos volt, mint egy olajozott szappan; nem volt megkapaszkodási lehetőségem. Ez a vízi kaland csak rövid ideig tartott - de én örökkévalóságként éltem meg. Végre egy -két szerencsés karcsapással irányt tudtam változtatni, egy csendesebb folyású parti tágulat felé, ahol kievickélhettem. A néhány másodpercig tartó eset alatt több, mint kétszáz métert lubickoltam portereink szeme láttára; mire felfogták, hogy esetleg nagy baj lehet, és kiáltottak Michaelnek - ő volt a legközelebb - már kimásztam. Végtagjaim véreztek, fejem, derekam, bordáim is bánták a váratlan fürdőzést - de legalább úsztam egy jót… (A teherhordók között alig akad, aki tud úszni, ezért nagy szenzáció számukra, ha valaki úgy mer a vízhez közelíteni, mint én is tettem. )