Reggel a gatte-i elágazásnál letértünk a yampudini útról; attól kezdve nyugatra tartottunk - és ez az út a tervezett hurok már visszafelé vezető ága volt. A meredek délkeleti hegyoldal itt szinte teljesen száraz, alig bozótos; az ösvény pedig szinusz jelként kanyarog, olykor mélyen behatol a főszurdok oldalvölgyeibe. A térképen alig érzékelhettük haladásunkat, pedig állandó - és nem is lassú! - kutyagolás mellett a fél nap már mögöttünk volt.

Egy oldalvölgyből csörgedező patak torkolatánál tartottunk ebédszünetet, és egy kis sziesztát. A sima, meredek, kétarasznyi kőmedrű patakocskában - lábáztatás közben - Egerészünk talált egy fura kis jószágot: valamilyen rovart, ami alaposan fölizgatta mindkét muzeológus fantáziáját; végre ráfogták szegény dögre, hogy kabóca.

- Dehát a kabócák szárazföldi állatok, ez pedig a víz alatt lakik!!

- Akkor is az!

Ez épp olyan volt, mintha egy víz alatt élő macskát fogtunk volna. Sajnos, csak egyetlen példánya került elő - pedig idegesen kerestük társait. (Itthon kiderült, hogy valóban kuriózum; amiből ismét adódik a nagy kérdés: ki tudja, hogy hány olyan rovarfaj lakja még a Himaláját, amiről még senkinek sincs tudomása?)