A déli fekvésű, meredek oldal geológiai alapja vízszintes rétegződésű kristályos mészkő, irdatlan mennyiségű, letöredezett peremei futnak a felszínre; ez a szerkezet adja a híres, vagy inkább hírhedt Ulleri-lépcsőt. Ronkay Gábor, Laci fivére már járt itt korábban, tehát voltak referenciáink, amik nem nagyon kecsegtettek jó reményekkel: a 3500, tíztől negyven centiig váltakozó magasságú lépcsőfokon közel ezer méter szintemelkedést kellett legyűrnünk. Ezen a „vallatón” indultunk el, Laci után én, majd Papa. A nagy melegben volt némi szélkavarás is, de semmit sem használt: lépcsők, lépcsők, kicsik és nagyok követték egymást. Lassan haladtunk, vittük a hátunkon a Napot is, és kimondhatatlanul leizzadtunk. Ha néha visszanéztünk, láthattuk, amint egy-egy felhőt kergetett a szél, fantasztikus árnyékalakzatokat vetítve a tájra és láttuk a távolba vesző, kanyargós ösvényt is, amit a délelőtt folyamán bejártunk. A rekkenő hőségben az egyre párásabb levegő mindinkább beszürkült, helyben vibrált, szikrázott. A völgyben rohanó patak jobb partján egészen fel, az erdőhatárig, festői látványt nyújtott a milliomnyi teraszos rizstábla,  csodás, kecsesen hullámos kőgátjaival.

Nagyjából a lépcső felénél, egy kis tanyánál tartottunk pihenőt: oltottuk szomjunkat. Papa a megszenvedett út után magába roskadtan ült a hosszú, durván faragott pad végén, mély gondolataiban csak pihegett; ha jól emlékszem, valami kólát nyalogatott, Laci, mint aki épp akkor kelt fel az ágyából egy nyugalmas éjszaka után: beszélt, beszélt, beszélgetett; Én meg csak tűnődtem, hogy vajon az égiek tudják-e, hogy most megyünk(?). Amennyire tudtam: Laci nincs közvetlen kapcsolatban velük, de ahogy Apóra siklott tekintetem, a látvány azt súgta, hogy ő már sokkal közelebb kerül a megdicsőüléshez, ha még sokat lépcsőzgetünk. Jómagam pedig úgy voltam - mivel beszélgetni sem volt kedvem - hát kikapcsoltam magam: a már sokszor jó szolgálatot tett „robotpilótámra”, vagyis a „tudatalattim”-ra bíztam a sorsom, hogy zavartalanul magam lehessek gondolataimmal.