Az út magasan, a szurdok oldalán, a folyó szintje fölött több száz méterrel kanyargott; amin csapatunk teljesen szétszóródott. A kopár hegyoldalban néha egyetlen teherhordónkat sem láttuk, úgy előre siettek - vagy épp lemaradoztak. Útelágazások nem voltak, nem állt fenn az eltévedés veszélye: zavartalanul lehettünk gondolatainkkal, vagy beszélgethettünk Ronkival, meg-megállva egy újdonság, vagy épp egy szép, olykor tanulságos fényképezni való mellett.

Hamarosan szemben találtuk magunkat az egész völgy legkülönlegesebb jelenségével. Már messzebbről látszott egy furcsa kőtömb feketésbarna-aranysárga, szélesen csíkos mintázata, amely felé közeledve egyre izgalmasabb lett a látvány, közelebb érve vízesés hangját is hallottuk; mellette állva pedig valami észbontóan szép látványban volt részünk. Aki ismeri a „tigris-szemet” , ezt a féldrágakőnek tartott, speciálisan kristályosodott kvarcot, az könnyen elképzelheti, mitől estünk úgy ámulatba: nyolc-tíz méter széles és legalább harminc méter hosszú olyan szőnyegen, mint egy felnagyított tigrisszem, lépkedtünk keresztül. Jobbról, a magasból kisebb patakocska zuhogott alá, mélyen, kürtőszerűen kivájva a szintén ilyen, vízszintesen csíkos, függőleges oldalt: az egész felület csillogott a vízpárától és hihetetlen színekben pompázott. Örömmel maradtam volna még, csupán gyönyörködni, élvezni azt, amihez hasonlót kevesen láthattak; a nap azonban már lebukott a szemközti oldal mögött, pirosas felhősávok függönye között, és még messze volt az aznapi cél. Sóváran hagytuk el a helyet, de attól a pillanattól kezdve számunkra a látványok látványa a "csíkos vízesés" volt még sokáig. (Azóta is sokszor vesz rajtam erőt az ámulat, ha csak rágondolok, kivált, ha néha meg-megnézem az ott készült képeket, snitteket.)