Másnap délelőtt sátorfánkat fölszedtük és kényelmes emelkedőkön, mesebeli panoráma mellett vitorláztunk keletre, a szó szoros értelmében. Az egyre erősödő szél nagy segítségünkre volt: pontosan hátulról támogatott minket. Ennek legjobban Apó örült - mert bizony egyre sűrűbben kellett megállnia: kifújni magát, enyhíteni közérzetén. Végül sikerült rábeszélnem, hogy vihessem az ő  zsákját is; kínos volt mindkettőnknek ez a szituáció - de inkább ezt választotta, mint a visszautat. Így hát nekivetkőzött derékig, úgy falta a kilométereket. A két havas hegy a völgy túlsó oldalán egyre nagyobb felhőbe burkolódzott, végül eltűntek: csak éreztük, hogy ott vannak. Mi a vastag felhők alatt is égtünk - szinte égetett a levegő.

Több iris-telepet találtunk és egy addig nem ismert Berberis-fajt: nagyon vékony ágain hosszú „injekciós tűk” ezüstje fenyegetett embert, állatot. Narancssárga terméséből csipegettem, hazai nevelésre; egy erre a célra fenntartott dobozba, a többi „magreliktum” mellé soroltam - némi ceruzás instrukcióval. Utána letelepedtem és mindig kéznél lévő anatómiai csipeszemmel a tucatnyi - már ezüst szín helyett vértől csöpögő piros - tüskét is eltávolítottam a kezeimből. Apó épp utolért, szólni sem tudott;  felajánlottam: ha már így belejöttem az operációba, szívesen megoperálom, hogy ne szenvedjen szegény - de nem vette a lapot: csak legyintett és továbblépett. Szerettem volna tudni, mit is gondolt abban a pillanatban, mert nagyon távol állt tőlem, hogy cukkoljam, vagy hecceljem. (Később, amikor már szólni is tudott, megbeszéltük, hogy nincs semmi baja, csak egy jelentéktelen kis semmiség gyötri: nem kap elegendő levegőt!)

Dél már elmúlt, amikor váratlan napsütés terült a tájra néhány percre. Akkor éreztem először azt az érzést, amit azóta, ha felidézek, a hátam is libabőrős lesz. A két óriás meredek északi oldala teljes nagyságában, pompájában fehérlett; keletre egy alacsonyabb hegyköltemény - ami már a Muktináth tömbjéhez tartozott, valószínűtlen taréjjal ágaskodott, kissé észak felé hajolva: egy színházi díszlet sem lehetett volna olyan fantasztikus, olyan lenyűgöző. Azt hiszem, Ronkay Gábor a keresztapja annak a „hasra állított, ágas-bogas tengeri csigának”: Mezokanto Koronájának nevezte el; attól a perctől így került be a köztudatba - Kis Gurungunk is értékelte az új elnevezést. (A térképen nem is volt feltüntetve a Himalája legszebb ékessége: így nevet sem írhattak rá.)

Mezokanto hágó a Tilicho és a Muktinath előhegyei között lévő átkelő, 5320 m magasságban. Csodahegyünk, a koronahegy pedig pont vele szemben állt büszkén, fölségesen.

A néhány perces napsütés csak arra volt elég, hogy ízelítőt kapjunk a következő állomáshelyünk szépségéről - meg hogy elég idegesek legyünk: mikor láthatjuk megint azt a „nincs rá szó” panorámát, aminek látványától biztosan már sokan hanyatt estek -, arra viszont kevésnek bizonyult, hogy fényképező gépünket is és videónkat is „kielégítsük”. A csoda ugyanis néhány másodpercig tartott: aztán megint felhők jöttek, felhők hátán, meg finom, apró, langy’ eső.