A következő évben ismét elmentem geológus gyermekemmel, Nórával a harmadik expedíción bejárt útra. Nem tudom visszaadni szavakkal azt az örömöt, azt a szárnyalást, amit számtalanszor láttam az arcán. Örültem, hogy akkora élményben volt része; hogy végigjárhatta azt az utat, amely a világ legnagyobb hegyei között kanyarog; hogy megláthatta, sőt végigszenvedhette Földünk legmélyebb szurdokvölgyét, - hogy vele lehettem a hegyi betegségének nehéz óráiban… Találkozhatott régi ismerőseinkkel és Jomsomból visszaúton, egy kis repülőről láthatta mindazt, amit korábban már a földről én is, majd gyaloglásaink során vele együtt láthattunk, fényképeztünk.

A fájdalmak idővel elfáradnak, aktualitásukat vesztik; megmarad azonban egy örök érték: az emlékezés - és az a hangulat, amely bárhol, bármikor előhívható, ha szükséges, hisz magunkban hordozzuk, mi vagyunk önnön emlékeink élő és érző tárháza.

Most, hogy visszagondolok a Himalája szemet gyönyörködtető, lelket melegítő, emberpróbáló és nem ritkán gyilkos világára, úgy érzem, hogy mindezek megtapasztalása óta más szemmel látom a világot. Racionálisabban viszonyulok emberi és embertelen dolgokhoz, emberi jellemekhez, a társadalomhoz és egyáltalán az élethez. Ha van megvilágosodás, azt hiszem, valahogyan hasonlóképp kezdődhet; akár hihető, akár nem: ez nagyon is valós érzés, nem póz, nem kitaláció. Ha meg kellene magyaráznom, zavarba jönnék: de a lelkem mélyén más ember lettem - ha tetszik, ha nem.

És még valami! A nagy utazásokról tett fejtegetésemben utaltam egy kis gonosz manóra: az a manó továbbra is munkál, ma is jelen van bennem. Reményeim ma is vannak, hisz a remények éltetik az embert, de időközben hatvankét éves lettem - ki tudja, van-e még időm újabb expedíciós utakra, újabb óceáni érzésekre?

Köszönéskor, elköszönéskor, megköszönéskor Nepálban azt mondják: namaszté!

Hát: NAMASZTÉ!