Ettől a perctől kezdtem vezetni a terepjáró csodautónkat, vissza, az este elhagyott 9-es főútra, majd azon tovább a szigetország legészakibb csúcsát levágva, kelet felé. Egyébként ez az út a fővárosból indul északon, és majdnem a sziget déli csücskéig fut, mialatt végigjárja a teljes keleti, vagyis a Csendes-óceáni partot. Csak egy kis szakaszon kerül a parttal párhuzamos, keskeny gerinc mögé. Az út teljes hossza kb. 380 km.

Háromnegyed órányi utazás után, az út legmagasabb pontján, egy útszéli gyümölcsárus bódénál megálltunk barátkozni mindenféle, számunkra ismeretlen gyümölccsel, de végül nem vásároltunk. A kistermetű, jóságos tekintetű ferdeszem egyre csak nyújtogatott felénk különböző dobozaiból fel-felkapva valamiket, amikkel én bizalmatlan voltam, Gyuri pedig csak szemlélődött. Bármennyire is izgattak azok az isteni gyümölcsök, amíg nem voltak referenciáim, nem kívántam kapcsolatba kerülni egyikkel sem.

- Hosszú ideig autózgatunk még ebben az országban! – mondtam. Majdcsak módunk lesz egy megismerkedésre.

Az út a továbbiakban már lefelé vezetett. És alig gurulunk száz métert, a hegyoldallal kinyílt az erdő is, és abban a pillanatban megláttuk a keleti partot, az óceánt. Az volt a nap eseménye. A Csendes-óceán. A távolban, a parttól talán 20 kilométernyire, keletre, egy kisebb sziget, a Kueiluantao feküdt békésen, mint egy teknőc. Sűrű ködbe burkolódzó erdő borította.

Nem vártam, nem készültem, nem is gondoltam rá korábban, de ahogy az autóban ülve a part felé haladtunk, percekig fennkölt érzéseim voltak. Egyáltalán nem vagyok romantikus alkat, de azokban a percekben szárnyaltam a boldogságtól. Egy földi lét első és egyetlen látványától és a tudattól, hogy íme, ez is megadatott, a Világegyetem Nagy Építőmestere elhozta, megadta nekem ezt a lehetőséget. Íme a Csendes-óceán! Valahol a távolban, nagyon-nagyon messze füstölöghet a Mauna-Kea, Hawaii 4200 méternél is magasabb vulkánja, oldalán az endemikus Argyroxiphium sandwicense növénykülönlegességével, helyiek nyelvén Maunakea, angolul Silver sword példányaival, amit magyarul ezüstkardnak neveznek. Vágyálmom az a csodanövény. Ilyen és hasonló gondolatoktól percekig a mennyekben jártam.

Aztán a kanyarok visszatérítettek a volán mögé, ahol utunk már dél felé, az óceánparttal párhuzamosan, erdők szélén, szántóföldek között fogyni kezdett. Gyuri, hátrabillent fejjel az igazak álmát aludta, próbálta éjszakai restanciáit rendezni. Bánatomra, hamarosan elhagyva a 9-es utat egyben a keleti part legnagyobb kiterjedésű alföldjét, és már a 7-es úton délnyugatra autóztunk a sziget belseje felé. A hegyek között hamar esőfelhők kergetőztek, majd esni kezdett. Nem elviselhetetlenül, de reménytelenül.