Mi is megterveztük a nap további részét, melyben legelső teendőnkként az ebéd szerepelt. Délután négy óra volt. Csábított a védett hely melege, vagyis a viharosnak mondható szél miatt berzenkedtünk a szabadtéri főzőcskézéstől, inkább az éttermet választottuk.

A ház felé lépkedve, több kutya is settenkedett körülöttünk. Különösen az egyik nyurga, csupacsont jószágra figyeltem. A szájában egy eldobott hungarocell tányér darabkával körözött, néha le-letette. Itt említem, hogy már korábban is feltűnt, amióta a tajvani utakat járjuk, csakis kicsapott, rosszarcú, háromlábú, olykor fél fülű, félszemű, csont-bőr, kopott szőrű, sebhelyes, mindenkitől rettegő kutyákkal találkoztunk. Egyáltalán nem becsülik szerencsétlen állatokat. Rég tudom, hogy a földnek azon a fertályán sok kutya kerül a szakácsok fazekába. Ez a gyakorlat a Nagy-Kínából származik, hisz mint tudjuk, a kínai konyha nekünk a különlegességekről, meg ínyencségekről szól, de valójában az ínség konyhája. A sokmilliós tömeget mindig probléma volt etetni, ezért minden olyan dolgot megpróbálnak elfogyasztani, amiből remélnek valamicske emészthetőt. A Szegedi Tudományegyetem Éghajlattan Tanszékének professzora, Dr. Makra László tanár úr, aki sok időt töltött a kínai éghajlati viszonyok tanulmányozásával, egyik útleírásában pontosan jellemezte ezt: miszerint „...egy kínai mindent megeszik, aminek négy lába van és nem asztal, vagy szék, továbbá:  mindent, ami repül és nem repülő, és mindent, ami úszik és nem hajó...”. Ezt a szokást Tajvanon sok esetben még napjainkban is fenntartják, holott a mai társadalom helyzete ezt egyáltalán nem igényli, sőt! De mindent összevetve, a kóborállatok sorsa még ma sem irigylésre méltó.

Akkor még azt hittük, hogy szerencsénkre, az említett ormótlan épületben éppen egy étterem volt. Na meg szálloda is egyben, amit csak bent vettünk észre. Előtere jellegtelen, egy húsz négyzetméternyi helyiség, a falon az elmaradhatatlan Chang Kaj-sek és Szun Jat-szen képekkel, díszkeretben. Az ápolatlan, kosztól szürke parkettán egy oda egyáltalán nem illő bútorcsoporttal. A régi, fekete, csodálatosan faragott, cizellált fényesre lakkozott íróasztal, mögötte a hozzá tartozó fekete, faragottan áttört háttámlájú díszes bőrbetétes, bőrüléses karosszék, valóságos trónus. Hazánkban ezért a párosért milliókat adna valaki. A sarokban alacsony, fekete műbőrborítású clubfotel. Belesüllyedtem! Sehol egy ember! Hosszú percekig vártunk, nem szóltunk egymáshoz. Az asztallal szemközti falon egy viharvert tokban ingaóra járt, ingája minden ingásba volt egy kis nyikkanás, ami idővel egyre idegesítőbbé vált, miközben nem történt semmi. Aztán Gyuri egy pénzérmével, orvul, hátulról működésbe hozta a fotelemet. Ő már ismerte azt a portékát. Masszírozó volt! Lassú, kellemes mozgással ápolta az autóban elzsibbadt hátam, derekam, alfelem. Aztán egyre intenzívebb lett, majd durva dögönyözéssé fajult. Végül még erősebb hátba, farba rúgásokkal próbált tőlem megszabadulni. Már-már majdnem kiestem a vehemens inzultálástól. Valami rodeósnak hittem magam azokban a percekben, úgy küzdöttem az erők ellen. Szakálas társam egyfolytában és elégedetten mosolygott (még hogy mosolygott, egyenesen vigyorgott) a bajusza alatt. Szerencsésen túléltem. Ha lett volna vesekövem, attól is megszabadított volna az a micsoda.

Jött a tulaj! Alacsony, köpcös, rosszul öltözött, szemétselátni sapkával a fején, elfoglalta hivatali székét. Királyi trónnak hatott a benne fészkelődő kis görcs alatt.

- Ebédelni szeretnénk!  - mondtuk. Ő néma mutogatással adta tudtunkra, hogy kövessük. Piszkos, sötétbarnára festett, ablaktalan sikátor lépcsőjén jutottunk fel z étterembe, egy emeleti hodályba. Legalább húsz méter hosszú, tíz széles, körben a panorámaablakok sarkaiban a hegy sárga porával, belül – gondolom, vendégek művelte – zsírfoltos orroktól, koszos tenyerektől, és a takarító személyzet hiányától alig élvezhető kilátással.  Berendezése három hagyományos, éttermi körasztal, amit a sok év alatt már sokan megpecsételték ételeikkel, néhány szék, meg egyik sarokban szemétkosár, és sok, nagy semmi.

Az öregúr intett, hogy várnunk kell. Időnk volt, miért ne várnánk!  - mondtuk egymásnak, hisz az öregnek hogyan is mondhattuk volna, hisz kínaiul se beszélt, nem hogy angolul. Járkáltunk a nagy teremben, ablaktól ablakig, majd leültünk, úgy beszélgettünk a hely varázsáról. Jó húsz perc múlva, megint járkáltunk, így múltak a percek, tíz percek… Aztán már sokallva a várakozást, a konyha felé nyíló csapóajtón benéztem. A félhomályban az úr egy nagyon alacsony székecskén ülve, vagy talán törökülésben tette a dolgát, nem tudom, de egyedül serénykedett. Amint meglátott, abban a pillanatban, villámgyorsan felpattant felém rohant, és durván kitessékelt. Egyetlen hang se hagyta el a száját, de határozottan nem tetszett neki, hogy be mertem nézni a boszorkánykonyhájára. Aztán az ajtót gondosan becsukta magára, akkor morgott valamit indulatosan a maga érthetetlen nyelvén és valamit az ajtóhoz vágott. Tíz másodperc múlva ismét kikukucskált egy keskeny résen, hogy valóban nem leselkedünk-e. Ezt még néhányszor megismételte.  Már kezdtem bizalmatlan lenni a történtek miatt, amit az úr kellemetlen, sunyi modora, meg puszta látványa – mint sárga Quasimodo - még fokozott.

- Ha egyedül lennék, most itt hagynám ezt a vén kujont.   - mondtam Gyurinak. De ő csak nyugtatott, mert már nagyon éhes volt. Több mint hetven perc alatt került étel az asztalunkra. Vagyis nem! Ez így nem igaz! Rosszul nevezem. Hetven perc múlva került az a valami az asztalunkra. A tányéron maroknyi rizs, mellette ugyancsak akkora adag sötétbarna szafttal leöntött darabos valami, és két szelet paradicsom. Kelletlen turkálások és fitymálások közt mégis elfogyott a rizs, meg a „valami” fele, a többire már nem tartottunk igényt. Gyuri sem tömte magát degeszre! Nem volt drága, de még annyit sem ért. Valamilyen fanyar alap íz, sótlan, dohos rizzsel, és poshadt ízű paradicsommal. Én gonoszkodásból az egyik kóbor kutyára gondoltam egyre intenzívebben. Lehet, hogy nem is voltam messze a valóságtól? A hungarocelles kutyus hiányzott a sorból, annyira, hogy még másnap se találtuk szegény párát. Rémképekkel hadakoztam, amikor csak szembe jutott.