Reggeli serénykedésünk és kakaónk után, terepkapcsolóval, felezővel, differenciál zárral ellátott terepjárónkkal, lépésben felkapaszkodtunk a sáros, kőmorzsalékos erdei úton a már említett 9-es főútra, de elhatároztuk, hogy visszamegyünk az előző este elhagyott tengerhez, és nyaralunk néhány órácskát.

A szigetország déli csücskén van a Kenting Nemzeti Park. A parkban két tengeri fürdőhelyet is találunk. Az egyiket egy déli fekvésű, szélesebb öbölben, a másikat a Csendes óceán felől, ahol a szirtek közt búvárkodhat is az arra érdemes, és aki nem retten vissza a cápák közelségétől. Mi az előzőt választottuk.

A főút, hosszan a part mentén vezet immár délkeletre, majd keletre, mellette balról, vagyis a hegyek felől elnyúlt, számunkra a kínai írás miatt megnevezhetetlen helységek már koránt sem olyan sűrűn lakottak. A takaros kis vidék a magyar Balaton-felvidék hegyoldalaira emlékeztetett. A jobboldalon a Tajvani-szoros és a Dél-Kínai-tenger találkozása. Egy benyúló földnyelven elhagyott világítótorony romjai felett egy modern, új berendezés segíti hajósokat a szigetkerülésben, vagy, ha a Fülöp-szigetek felől érkeznek Kína, Korea, vagy Japán felé. Mellette egy nagyobb autóparkoló, ahol a tűző napon voltunk kénytelenek hagyni az egyébként is fekete terepjárónkat.

A parkoló melletti betonbástyára emlékeztető masszív építmény mögül, a déli fekvésű part felöl ricsaj és motorcsónakok zúgása hallatszott. A nyúlfarknyi nyaralásra, arra a néhány órácskára, mi is oda, a partfürdőre igyekeztünk.

Belépőt senki nem fizet, de az egyéb szolgáltatásokra jegyet kell válltani.

Kamerámmal, fürdőnadrággal és törölközővel felszerelkezve próbáltunk elvegyülni a tömegben. Az önfeledt napozók és fürdőzők közt azért nem könnyű elvegyülni észrevétlen, mert mégiscsak fehér emberek vagyunk, ők meg mind sárgák. Ja! És egy-két fejjel alacsonyabbak nálunk. Legtöbbjük diák. Mint Tajpejben is láttam, itt is feltűnt a fiatal fiúk, lányok aranyos, egymáshoz való viszonya. Ha többen voltak egy csoportban, vidáman, de visszafogottan társalogtak, és mint figyeltem, mindig csak egy beszélt, a többi hallgatta, és a választ is csak egy-egy személy mondta, nem vágtak egymás szavába. Elnéztem egy-egy kis csoportot, és sajnálattal állapítottam meg, hogy nekem annyira egyformák, mint sok tojás egy kosárban. Ennek analógiájára említem, hogy a tarokó-völgyi tanárnők épp az ellenkezőjét mondták, vagyis „számukra a fehér emberek mind egyformák”. Hát hol is az igazság? Egy szó, mint száz; kultúrált közösség hatását keltették. Addig nem hangoskodtak, amíg nem mentek vízbe. Mert a víz aztán mindent kihozott belőlük. Ott tudtam meg, hogy azok az emberek általában nem úsznak. Nem is tudnak úszni. De hogy mégis élvezhessék a tengert, mint a világ megannyi, tengerparton élő nációja, a parton egy erős vasoszlopot állítottak a fövenybe, amire egy erős vaskarikához markolatnyi vastag, hosszú kötelet kötöttek. A kötél másik vége valahol a mélyvíz határán ázik a tengerben. Aki fürdőzni szeretne, az leveszi a cipőjét, ha van zakója, azt is, de ha van, még a nyakkendőjét is, aztán utcai ruhástól, ingestől megragadja a kötél szárazabbik végét, és azon végigtapogatva, csúsztatva begyalogol a kellemesen langyos, enyhén sárgás tengervízbe, amilyen mélységig kíván. Mint egy gyöngyfüzér, úgy várakoznak egymás mellett fiúk, lányok, idegenek és ismerősök a derékig, esetleg vállig, netán nyakig érő vízben, és visítoznak, azaz, önfeledten élvezik a tengert.

Amíg ott voltunk, az alatt a pár óra alatt csak egyetlen úszó alakot láttam a vízben. Bozontos, őszülő szakálla volt és Gyurinak hívták.

Ami engem illet, imádom a vizet, még jobban a tengeri úszkálást. A mai napig búvárszereléssel is merülök, ha tehetem. A strandhatárt jelölő bójáktól jóval messzebbre merészkedtem.

A strandon volt egy felfújható, hosszú sárkányutánzat, sárga testtel, vörös fejjel (a fehér emberek ezt banánformával teszik), amire tíz-tizenkét ember lovagló ülésben felülhetett és egy motorcsónaktól vontatva száguldozott a strand közelében. „A társasági morál szerint, aki nem tud torkaszakadtából üvölteni, az nem jogosult erre a sárkányos utazásra”. Mondanom se kell, hogy valamennyi sárkánylovagon utcai ruha, rajta piros, felfújt - leginkább amerikai, vagy egyéb fehér embereknek méretezett - mentőmellény volt, amikből alig látszottak ki azok a kis emberek, amint szorosan, egymás mögött ültek a játékszerükön. Egy alkalommal közvetlen mellém úsztak járművükkel, és a vontató kikapcsolta a motorját. Az egész csapat közelről nézte, hogy a fehér ember mit tud művelni a mélyvízben. Vagyis: hogyan csinálja! Percekig az érdeklődésük középpontjában voltam, majd két ujjukkal valamennyien „viktóriát” mutattak, aztán végre békén hagytak. Pár perc múlva megint megjelent az a sárga izé, de már újabb emberekkel, akikkel ismét megállt a motoros, hogy az úszó fehér embert, mint idegenforgalmi nevezetességet, vagy valami vízi szörnyet megbámulhassák.

Az a partszakasz már a nyílt óceánra néz és már a cápák birodalma. Amint ez átvillant az agyamon, egyre többet gondoltam erre a tényre, ezért lassacskán, alábbhagyva tengeri kalandozásommal, inkább sekélyebb vizek felé igyekeztem, anélkül, hogy valóban tudnám a veszély nagyságát.

A part közelben döbbenten vettem észre, hogy egymásnak kiabálva,

a vízhez hívták társaikat, és mutogattak felém.

Konkluzió: Tajvanon kellett megtudnom, hogy mily varázslatos képesség birtokában vagyok. Mások szeme láttára úsztam a mélyvízben! Hát nem csodálatos?