A dermesztő hidegben a lepkéken kívül egyéb rovarélményünk is volt. Akkor rajzott egy 5-6 centi hosszú, sötétbarna, hátán sok, szabálytalan elrendezésű agyagsárga foltos, lemezescsápú bogár - hasonlít a hazai kallócserebogarunkra, csak legalább háromszor olyan hosszú -, erős, rózsaszálakat megszégyenítő, nagyon tüskés lábakkal, mellyel, ha megkapaszkodott a ruhánkban, kézfejünkben, képtelenek voltunk eltávolítani, ha ő nem akarta. Amint álldogáltam, önfeledten figyeltem a lámpát és körülötte az állatok nyüzsgését, kerengését, válogattam köztük; valamiért gyorsan le kellett guggolnom a lepedő alsó széléhez. A hallott reccsenéstől és hirtelen nyilalló fájdalomtól a frász jött rám, és társam szerint nyomban a mérhetetlen undor émelye ült ki arcomra, majd öntött el a fejem búbjáig, mert azonnal tudtam azt, amitől ma is borsózik a hátam. Egy ilyen – a hidegtől lomha mozgású - csodabogár, észrevétlenül a nadrágom száránfelmászott a térdhajlatomig, de a belső felén. Életemben nem vetkőztem olyan gyorsan, mint akkor. És láttam, hogy a szerencsétlenül járt állat testnedvei az egyébként is érzékeny térdhajlatom bőrébe fúródott körmök és rózsatövis nagyságú lábtüskéi között szétpasszírozódtak, amint hetvennyolc kilómmal összepréseltem. Na, nem ragozom tovább…
Feleségtársam, az expedíció orvosa a térdemre tekert egy fertőtlenítő kenőcsös kötést. Az akadályozta a földi létem, de akadályozott a sárgafoltos hátú bogarak kerülgetésében is. Az éjszaka további részében hadirokkantként, fél lábbal bénán lépkedtem körbe-körbe a lámpa körül, és akarva-akaratlanul, sokszor láttam lelki szemeim előtt szegény pára katasztrófáját, azt a gusztustalanságot.