Elértük Pulit, a korábban rosszarcú kutyák és szédült kerékpárosok városának nevezett települést, majd a központjából a 21-esen nyugatra fordulva, szép termőföldek között haladtunk egészen a Tatu Shi folyóig. A műútról alig letérve, egy templom tetejének színes díszei, sárkányok nyelvei látszottak az út menti magas bokrok felett. Csak egy véletlen villanás elég volt, hogy eszembe jusson Ronki figyelmeztetése, hogy ebben a völgyben van egy csodálatos ”sárkányos ház”, amit feltétlen nézzünk meg. Egész véletlenül, és csak egyetlen pillanatra néztem jobbra, és megint a kifürkészhetetlen világ szólalt meg bennem, amit mosolyogva nyugtáztam; mi szerint nincsenek véletlenek. Nyomban visszatolattam és a keskeny feljárón felhajtottam a kapunál ácsorgó emberek között az udvarra, egészen a templom faláig. 

Számunkra a kelet minden misztériuma a kapun belül, azon a templom előtti, két teniszpályányi területen koncentrálódott.

Már a kapuja is egy költemény. Minden díszítő elemet, amit a templomdíszítésekhez használnak, már a kapu szépítéséhez majdnem kimerítettek. Az egész szentélyt ízléses kerítés fogta körbe, amit a főépülethez is használt, néhány dekoratív elem tett a helyhez méltóvá. A főépület, maga a mese. Színes, faragott tetőgerincétől az ereszcsatornákig, leírhatatlan figurákkal és tűzokádó sárkányokkal díszített költemény alatt széles, faragott kő figurákkal tele oldalfalaival, a boldogság vörös színére festett fényes, vastag oszlopaival, lélegzetelállító látványt nyújtanak.

 A kétoldali mellékszárny tornyocskái sem különben. Az ereszének nyugati csúcsától a kerítés sarkának tornyocskájáig feszített zsinóron megannyi színes zászlócska zizegett a forró szélben, rezgésével küldte az éterbe az imákat az ősök, és egyéb hozzátartozók lelkéért. De ami a leglenyűgözőbb, hogy épp, amikor arra jártunk, akkor volt egy látványos, mozgalmas, és a vallás szempontjából fontos szertartás – hisz nagy ünneplő tömeg gyűlt össze ünnepelni -, aminek a közepébe csöppentünk. A rengeteg ember a napon állva nézte, élte át a ceremóniát. Az általunk megszokott vallásokban, ha összegyűlik egy tömeg, közös ájtatosságra, akkor valamilyen szervezett közös foglalkozás formájában, jobbára egy megadott pont felé fordulva gyakorolják, imádkoznak, hallgatnak…

Ezek az emberek kisebb csoportokban ácsorogtak, beszélgettek, nevetgéltek, cigarettáztak, másik csoportnak átkiabáltak A szertartást végzők egy csoportja egy teherautó platóján, iszonyú hangokat adó „zenekarként” - amit inkább „ricsajkarnak” neveznék – kolompokkal, egy ágyúdörgés-szerű hangot adó, másfél méter átmérőjű bronz gonggal, és sípok hangjával kísérték folyamatosan a látványos történéseket. Ceremónia mesterek táncoltatták félelmetes figuráikat. Négy méter magas emberi alakok, gólyalábakon, ingatag léptekkel kerülgették az udvar több pontján égetett, vagy már csak füstölgő imapénz kupacokat, közel mentek egy-egy embercsoporthoz és nagyokat kiáltottak rájuk. Az udvar másik sarkából egy aranyra festett kabinú, belül üres gyaloghintóval rohant be négy markos legény, és a fülsértő csinn-bumm ütemére döntögették, billegtették jobbra-balra, szaladgáltak vele minden irányba, miközben átugrálták a füstölgő kupacokat. Amint a füstölgés kezdett alábbhagyni, egy nyolc-tíz méter hosszú sárkányutánzat, tizenkét pár suhanclábon rohangált szerte az udvaron kígyózva, vicsorgó fejét rázva, minden csoportot megközelítettek, körbejártak, ijesztgettek.

Amit láttunk a szertartásból, mindössze húszpercnyi lehetett. A ceremónia kezdetéről sajnos lemaradtunk, és ezt végtelenül sajnálom. Ki tudja, lesz-e még lehetőségünk e földi lét alatt ismét találkozni ilyen lehetőséggel? Ezért lett volna jó teljes egészében részese lenni ennek a számunkra megismételhetetlen élménynek.

Végül, pillanatok alatt, minden kelléket felraktak egy teherautóra, a közreműködőket egy ott várakozó autóbuszra, és eltűntek. Valószínű, hogy valahol újabb szertartás várt rájuk.